Kiadatlan versek Nemcsak az egyén, de a közösség – azon belül az irodalmi köztudat – emlékezete is feledékeny. Ki emlékszik ma már Hervay Gizellára (1934–1982), az érzékeny, a női lélek titkait és saját sanyarú sorsát férfimód-férfierővel kibeszélő költőre? A nyitott világból bevonult egy zárt világba, ahol tisztábbnál tisztábbra moshatta képzeletét. Ahol a kinti világ törvényei azért nem fájtak olyannyira – látszólagos volt csak menekülése, a Lipótmezőn is saját gondolatvilágának rabja maradt –, mert a gyógyító csend nem csupán a falakat ülte meg, hanem saját monomániájuknak szabadon élő lelkeket is. Hogy fájdalmát lebírja – ezzel akarva-akaratlan új fájdalmat teremtve magának –, a kórházban is a vershez menekült. Elméje, az állandóan őrlő malom, szinte egy perc nyugalmat sem engedett számára. Ebből a tevékeny önterápiából kötetnyi verse született. A hetvenes évek közepén-végén ajándékozott meg azzal a kézírásos „füzettel”, amely a „lódenkabát-sorsnál” is rémisztőbb költeményeket tartalmazza. Az eddig szinte teljesen ismeretlen kézirat – unikum. Az irodalomtörténeti meglepetés, hiszen a portré új színekkel bővült, bizonyára az olvasót is magával fogja ragadni. Szakolczay Lajos