Tomaji Attila csakugyan saját költői sorsát éli és írja: szinte minden tekintetben szembemegy a divatos vagy fősodrú irányzatokkal, nem ironizál, inkább az áhítatát fogalmazza meg, nem a szabad vers felé mozdul el, hanem az elégikus lejtésű énekszólam irányába. Legtöbb verse a búcsúzú utolsó üzeneteként szól, egész költészete az elmúlás árnyékában születik, a haláltudat felhőzi be, de nem lemondóan, hanem a rezignációt a szépségre való rácsodálkozással ötvözve, a melankolikus lélek fogékonyságát testesítve meg. Rácsodálkozik a tengerre (Adria; Ami vár; Nincs miért; Istria; Épp így), miközben az élet furcsaságain tűnődik: „Gonosz gyermek az élet, / eléd áll és némán néz rád. / Apa, mondja az élet, / emelnéd föl, de odébb áll” (Élet, élet). A mediterrán táj, a vízparti vidékek rajongója, miközben pontosan tudja, milyen múlékony az élmény (Zebegényi elégia; Parányi). Sok gondolatot és még több élményt fogalmaz meg verseiben, de mindig visszafogottan, halkan, csaknem szégyenlősen (Valaki mondott valamit; Arcom; Halottak dala), és rendre a búcsúzás hangján (Saját sors). Képei legtöbbször fátyolosak, elmosódottak: „Én, aki egy sötét erdőben vetettem horgonyt, / s csupasz fák között bolyongok, / hol csak a hó világít, mint Isten szeme fehérje, / úgy átadtam magam a keserűségnek, a mélabúnak…” (Nyílt seb). Egyszer-egyszer a szelíd öröm hangjait szólaltatja meg: „Ez volt a világ legszebb estéje, / augusztus, az ég sötétlő teste, / mintha a világ összes festéke / a zuhanó nap köré kenődne” (Hazafelé). Tomaji Attila képvilága Jékely Zoltánét vagy Nemes Nagy Ágnesét idézi, de talán az övékénél is fátyolosabb, lemondóbb hangulatú, rezignáltabb hangnemben. Fő témái, a táj, az emlékek sora, a végtelenség és a nagyon is kézzel fogható valóság, a család, az otthon; a költő ezek fölött tűnődik, és tűnődése befejeztével ezektől búcsúzik. Így érthető, hogy legtöbb darabja afféle számvetés: „Mi minden voltam én már ez idáig? / Mi nem voltam, és mi nem lehetek soha? / Még hány halál az élet a halálig, / s elvisz-e az út hozzád, vers, szép mostoha?” (Négysoros). Tomaji Attila szomorú, búcsúzó verseket ír, de olyan kifinomult versbeszéddel, olyan szépen szólón, ami egyenesen fölemelő – ellentétben a versek lemondó hangulatával. A létezéssel és a létezés szükségszerű végével, a halállal vet számot, ezért lesz a meglátott szépség az ő szemében még szebb, hiszen még fájdalmasabb lesz megválni tőle: „hulló hajszálaink vállunkra szállnak / könyvekből peregnek ahogy lapozunk / kiolvassuk életünket isszuk borunk / nap süti maradék hajunk” (bolero). A halk elégiaköltészet mesterének könyve minden nagyobb szépirodalmi gyűjteményben helyet kaphat, annál is inkább, mert Tomaji Attila a ritkán szóló költők közé tartozik, minden új kötete a vers ünnepe. "www.kello.hu © minden jog fenntartva"