„… a mély, őszinte és egyedi hangütés, amivel az élet apró részleteit ragadja meg”, nos, ez a szűkszavúságában is sokat mondó, tömött szólamú Fabók-versek titka, ahogyan a fiatal költő egyik méltatója írta. Egyszerű, manírok, trükkök és csavarok nélküli megfogalmazás, súlyosan tömör versbeszéd és inkább sejtetett, mint kifejezett gondolatiság jellemzi az amúgy kemény, olykor karcos hangzású lírát. Voltaképp kicsiny dolgokból épül föl ez a versvilág, olyasmikből például, mint hogy az olvasó szomorú, mert a könyv végére ért, holott olvasná tovább, sőt maga folytatná a cselekményt (Vége). Vagy arról szól, hogy a költő rádöbben, látott film egyedül neki szól (Mozi), vagy arról, hogy vonalat húz két pont között, hogy megtalálja az Isten arcát mutató látószöget (Szél és keret). Fabók Endre szinte sportot űz a versbeszéd tömörítéséből, olykor egy-kétszavas fragmentumokban fejezi ki asszociatív gondolatait és érzéseit (Merülés; Szex?; Nincsen; Sötétszoba; Létigék), netán a múlékony pillanat szépségét, kellemét ragadja meg, hogy annak érzete örökre fönnmaradjon (Pillanat; Mi van, ha…; Aprócska részletek; Ablakból). A rövidke sorok, a töredékes hatású, utalásos félmondatok, az áthallások rendre átmutatnak egy másik dimenzióba, rámutatnak egy alternatív világra, amely ugyan körvonalazatlan, elmosódó képű, de az mindenképp tudható róla, hogy más, mint az eddig megtapasztalt és leírt világ (Tán utoljára; Hovalettek balladája; Utazás). Fabók ekként utal arra a bizonyos másik világra: „Nézek vakon, / egy ablakon; / repedésből / kacsint a csillogás, / kéne valami más” (Utazás). Vagyis a költő miközben fölvillantja a jelen világ apró képeit, rögzíti a maga impresszióit, ezek mellett olykor utal arra, hogy van egy ezeken túli, sejtelmekben élő másik világ vagy szféra. Ez nem valami fényévekre eső messzi bolygó, nem valami távoli egzotikus táj, hanem inkább egy közelünkben gomolygó felhő, a Földet érintő csillagköd, ami lehet, hogy csupán a lírai alany álmaiban, képzelgéseiben, emlékeiben létezik: „Emlékeivel fűtöm be az estém: sok lesz a parázs” (Ágak ölén); „Itt az ideje, / hogy múlttá / legyen” (Most). Aztán e derengésből, csillagközi homályból visszatér az itt és most konkrét világába, hiszen valójában nincs módja eltávozni a jelenkor kézzelfogható szférájából (Ma győztél; Önarckép; Véletlen). Vagyis Fabók Endre a jelen pillanatnyiságában, a hely konkrét részleteiben festi föl egy lehetséges – talán csak az ő lelkében élő -- másik világ, egy esetleges másik élet sejtelmét. Így az „itt és most” határozottsága valójában a „valahol és valamikor” dimenziójára utal. A súlyos konkrétság és a derengő messzeség ambivalenciája teszi izgalmassá Fabók Endre költészetét. Dinamikusságát pedig súlyos, tömör versnyelve, sajátos rímeltetése, változó üzemű sorainak ritmizáló ereje, illetve ezek összhatása adja. "www.kello.hu © minden jog fenntartva"