Gutási Éva -- első pillantásra megállapítható -- a szenvedély költője, aki magas hőfokon vallja meg érzelmeit: „Már viharrá csendesült ősrobbanásunk” – írja egyik, rá jellemzően túlfűtött hangulatú verse (Ősrobbanásunk) első sorában. A folytatásban is szinte tobzódik a túlhajtott érzelmeket tükröző képekben: „Forró vágylávád a bőrömbe szilárdult / És szétmarcangolt vad élni akarásod. (…) // Törj ki még egyszer! A földrengés pusztító / Hevében, hogy remegjen együtt a testünk!” Százszámra idézhetők verseiből az extatikus, már-már önkívületi állapotot ábrázoló sorok, akár a természetre is kivetítve: „Legyen hatalmas égiháború. Pusztítson, mert én azt akarom!” (Menedékül); „Tébolyult, mocskos folyóba löklek / Sodorjon szemetes, fekélyes árral! / Megölted lelkem, én is megöllek! / Pusztulj el együtt a boldogsággal” (Bemocskollak). Gutási Éva verseinek alaphelyzete a lángoló szerelem, az őrjítő vágy, a beteljesülés tombolása, ugyanakkor ez a mámor egyszer csak megtörik, mert valamiért nem érzi magát egyenrangúnak a partnerével. Valamiért nála kevesebbnek érzi magát és hozzá méltatlannak: „Kérlek, bocsásd meg nekem: ezúttal / Rangodon alul én születtem. / Elnyel a törvény. Milyen más lenne, / Ha csak mi lennénk egyenlőn, ketten” (Rangodon alul). Valami közéjük állt, és a szerelmi mámor megszakadt, ettől kezdve az extázis helyét átveszi a mély csalódottság, az elkeseredettség, a magány kínja (Madame; Csak azt bánom; Megtelt; Együtt egyedül). És megkezdődik az önmarcangolás, a viviszekció: „Kacat, én, akit csak úgy hátrahagynak” – írja magáról a szerelmi tombolást követő megtorpanáskor. Az érzelmi förgeteg elvonultával hirtelen néma csönd lesz, és ez alkalmat ad a szerzőnek a számvetésre, a magába nézésre, az emlékezésre (a Kihunyt című ciklus darabjai). A nem régiben még boldog mámorban lubickoló, szerelemes élményekben tobzódó lírai alany szenvedni kezd, és önelemzésbe fog, újraértelmezi átélt élményeit, és keresi a maga valóját új helyzetében (Valaki, más, akárki; Hulló szirmok; Eltűntek; Csalódások). A szerelem elvesztésének bánata, a csalódás fájdalma és a magány gyötrelme ugyanolyan perzselő, amilyen a boldogság volt: „Rőzsék között pattogó lánggal égek el, / Mint boszorkány, buján, ördöggel hentereg” (Máglya). Gutási Évánál a csalódottság, a kiábrándultság, a letargia éppen olyan intenzív érzelem, amilyen a másik iránti rajongás, a szerelmi mámor volt annak előtte. Mindkét fölfokozottság pattogóan egymásra következő, gyorsvágású képekben, erőteljes metaforákban, hasonlatokban ölt szövegtestet. A sorok és strófák lüktető ritmusúak, fölöttébb dinamikusak, a rímek pattogóak, szinte a transzállapot fokozhatatlan feszültségét tükrözik, azaz a költészet fehér izzását jelenítik meg. Gutási Éva versei – amelyek egy szerelmi regény fejezeteiként is olvashatók – nem egyszerűen a szenvedélyről szóló eksztatikus vallomások, hanem a szerelem múltát is magas hőfokon megjelenítő önelemző líra. A versbeszéd túlzásai ilyen érzelmi hőfokon már szinte hitelesnek tűnnek föl, de mindenképp egyediek mai líránkban. "www.kello.hu © minden jog fenntartva"