„Biológiai létünket a természettől kaptuk, ha ez a lét véget ér, csak az marad utánunk, amit kimondtunk, leírtunk vagy megcselekedtünk. Lehet, hogy ennyi elég lesz” – írja önéletrajzi regénye előszavában a könyvét létrehozó szándékáról a szerző. Naszvadi József első, kisgyermekkori emlékeitől kezdve 2017 őszéig írja meg élete – generációja szempontjából szinte tipikusnak nevezhető -- történetét. Legkorábbi emlékei a dél-budai, kelenvölgyi tájhoz kötődnek, egy nyár idilli képeit idézi föl, ahogyan a patak fahídján átkelnek, ahogyan iskolás bátyját olvasni látva lett később maga is a könyvek barátja, de halvány emlékei vannak az 1938. évi Eucharisztikus Világkongresszus Hősök terén megtartott nagy rendezvényéről is. Igazán aprólékosan és kronologikusan fölidézhető, plasztikusan megjeleníthető gyermekkora már a kispesti Wekerle-telepen telik, ahol kitűnő, osztályelső tanuló, aki rabja az olvasásnak, akit elbűvöl Verne Gyula és May Károly megannyi regénye. Aztán egymást váltogatják a csévharaszti nyarak és a háborús évek emlékképei, részint a megélt tapasztalatok, részint az orosz frontról hazatértek elbeszélései formájában; egymásba érnek a hosszú vonatutazások és a bensőséges családi vacsorák, a pajtásaival való önfeledt játékok és a templomba járás hajdani impressziói. E gyermekkorra a háború és dadogása nyomja rá a bélyegét, az előbbi félelmet keltő, az utóbbi talán a félelmeiből ered. A háború után ipari tanulóként egyre jobban rányílik a szeme a világra, és már nem csupán a közvetlen környezetét figyeli meg, nem csupán szüleire, rokonaira, iskolatársaira, pajtásaira ügyel, hanem az ország sorsának alakulását is nyomon követi, látja ahogy a koalíciós időszak elsorvad a kommunisták hatalomra törésének következtében. Villamos kocsiszínben dolgozik, lakatos munkát végez, szabad idejében pedig olvas, ebben az időben éppen Zolát. Pontosan és érzékletesen írja le élete színtereit, jellemzi kollégáit, ismerőseit; évtizedek múltán a legapróbb részleteket is képes precízen fölidézni, mintha csak naplóföljegyzésekre támaszkodna. Terjedelmesen beszámol 1952 és 1955 közé eső katonaéveiről, megörökíti munkás éveit, családalapítását, és az irodalommal való rövid kalandját is. Úgy tartja, hogy aki sokat olvas, az előbb-utóbb kedvet kap az íráshoz is – vele is épp ez történt. Bár néhány írása megjelenik a Népszavában és néhány korabeli irodalmi lapban, próbálkozásai abbamaradnak. El kell döntenie: sokadrangú, szegény írogató lesz vagy jól kereső szakmunkás – az utóbbit választja. Egy tízemeletes panelházban, napjainkban ér véget Naszvadi József magántörténelme, egyben a múltat apró részleteivel, pontosan megörökítő memoárja, időrendi emlékgyűjteménye, ami végül is az, aminek szánta: örökséghagyás arról, miként élt a 20. század utolsó két harmadában a budapesti proli, aki ugyan kívül maradt az irodalmon, de mindig közel érezte magához, és aki nem mellesleg egy dolgos élettel teremtett családjának egzisztenciát. "www.kello.hu © minden jog fenntartva"