A magyar mellett angolul is író kolozsvári költő a 21. század gyermeke, versvilágában erőteljesen jelen van a mai kor technicizált arculata, a digitális-virtuális világ jellegzetességeinek lenyomata. Ám ez a világkép – mint ahogy kötetének címe egyértelművé teszi – széteső, atomizált, raszteres, azaz Pixelekre hull. Ahogy egy helyen írja: „fotópixelekre hull egy emlék íze”. Ady óta tudjuk, hogy minden egész eltörött; Száva Csanádnál ez a gondolat így hangzik: „személyiségem rossz felbontású kijelzései”. Ezen a szétesett létállapoton, ezen a darabokra hullott emberi világon mit sem segít a kézügyben levő, látszólag embert szolgáló technika, eszköz, kütyü (pixel; power off; game off). A versek nyelve is pixelekre esik szét, verssorai összefércelt félmondatokból, szövegtöredékekből állnak; számos verse bizonyos logikai ív vagy hangulati hullám mentén egymáshoz illesztett, lazán kapcsolódó szintagmákból áll (a lélek betegségei; eső; leltár; egy fiú története; második elégia). Ez a feszes-darabos szövegezés azonban mindig jelentősen kiterjedt tartalomra utal, a költő megfigyeléseit hordozza; nem a látványt vagy az érzetet tükrözi, hanem a lírai alany belső képernyőjén megjelenő látványt, azaz a valóság raszteres, pixelekre széteső mását (graffiti, amor fati; ahogy; házi). A szerző apró szövegelemeket illeszt egymás mellé, ezekből rajzolódik ki – bizonytalan körvonalak, oszcilláló képek között – egy sajátos, párás, esős, ködös, fátyolos látványt nyújtó környezet, amelyből a lírai alany leginkább kiszabadulni szeretne: „ahogy kiteregeted a hétköznapokat, hogy kiszikkadjanak / belőlük a banális tévedések hogy / aztán kapcaként megcsapják” (ahogy). Olykor mintha elbizonytalanodna: „ma egész délután nem értetted a félszavaimat / este is magad elé mondtad azt az át nem ölelő csak fűzött imát” (nehéz szeretni). Száva Csanád apró szövegelemekből összerakott versei csakugyan a lélek képernyőjén megjelenő látványokat rögzítik, de szelektíven, csakis a maga természete szerint. Mindig oda érkezik, ahol körülnézhet (ismeretlen), az utcák ott találkoznak, ahol éppen ő halad (egybevágnak), és az épületek magassága sem számít, hiszen a költő gyalogol (elégia). Első ránézésre kísérleti lírának hat ez a versvilág, pedig nem az, nagyon is egységes, egybehangzó gondolati és formai szempontból egyaránt, csak az olvasó szemének hozzá kell szoknia a képernyő irizálásához, derengő sugárzásához. "www.kello.hu © minden jog fenntartva"