A fiatal költőnő hatévesen kezdett verseket írni, majd kapcsolatba került a fiatal költőket pártfogoló és a pályán elindító Kárpáti Kamillal, illetve az ő költői körének szerzőivel, Rózsássy Barbarával és Nagy Cilivel, akik erősen hatottak rá. Talán ezeknek a hatásoknak is köszönhető, hogy Oláh Dóra lírája röviden úgy írható le, mint a jelenkori életérzés és a klasszikus utalások, a historikus szemléletmód harmóniába hozása. „Én félek a tűztől, ami vagyok. / Önmagam Prométheusszá lettem: / nem piromániás, csupán őszinte, / a nyílt láng pedig veszélyes” (A tűz, ami vagyok). A mai kor emberének érzésvilága és gondolkodásmódja, valamint a klasszikusokra utaló hivatkozások, áthallások és képek együttese, egymásmellettisége pedig azt is jelenti, hogy Oláh Dórában megvan a képesség, hogy alakváltó költő legyen. Olykor önmagából indul ki, a saját egója tölti be lírai terét, máskor meg távolságtartó, elidegenítő effektusokat alkalmazó, objektív lírát művel (Trauma; A kastély úrnője). Ennek megfelelően hasonlatai, szóképei, utalásai, motívumai sokfélék, olykor a lélek mélyvilágába hatolók (Pánikszoba), máskor kozmikus távlatokat sejtetők (Fekete lyuk), ismét máskor szinte tárgyiasak (Madáretető; Obszidián), vagy éppen artisztikusak (Balerina, ólomszív; A kötéltáncos; A marionett báb). Így vagy úgy, rendszerint magára, a pillanatnyi életérzésére reflektál: „Acélszürke felhő vagyok” (Visszavágyom), „Kerítésbe nőtt vadrózsa vagyok” (Vadrózsa), „Misztikus mimóza nyílik lelkemben” (Titok), netán „Északi ébenfa vagyok” (Honvágy). Úgy tetszik, Oláh Dóra számára a világ minden részlete egy-egy tükör, egy-egy mérce, amiben megnézi magát, amihez méri magát, amelyekben végül is fölfedezi önmaga más-más arcát. Ez a sokarcúság pedig az olvasó számára kétségtelenül izgalmas változatosságot nyújt. A szerző magára tekintése azonban nem narcisztikus öntetszelgés, hanem példázatok, tájékozódási pontok keresése a méltó élet megtaláláshoz vezető úton. A kötet második felének jó néhány versében mintha szakítana a metaforákkal, példázatokkal – e helyütt vallomásos, „kibeszélő” szándékú darabjait adja közre (Elmúlt; Éjfél előtt egy perccel; Vegykonyhámban; Kísértés). Összességében, Oláh Dóra még kifejezésmódját kereső, irályát csiszolgató, egyéni versbeszédét alakítgató költő. De már jó úton jár, hiszen elérkezett oda, ahol a téma és a forma látszólagos ellentmondása a magasabb rendű esztétika dialektikájának jelenlétére utal; ahol a dichotómiák egymás hatását erősítik, ahol korszerűség és hagyomány egymást kiegészítik, és ahol a sokarcúság változatos verseléssé egyesül: „Titkos receptúrát olvasok, / verseim patikájában / szelidítem gyógyszerré a mérget / -- Püthia, ülök háromlábú székeden” (Verseim patikája). "www.kello.hu © minden jog fenntartva"