A zenészként ismert verselő első kötetének címében szereplő „párhuzamosok” szó találóan jelzi, miféle természetű versek olvashatók itt; ráadásul a közel három évtized terméséről számot adó versanyag föltűnően egynemű. A legtöbb vers ugyanis valamilyen gondolati párhuzamra, kettősségre épül, vagy épp szembenállásra, ellentmondásra. Már önmagában egyfajta dualizmust jelent az, hogy a versek lírai entitása legtöbb esetben létfilozófiai gondolatot hordoz; azaz Gyarmati H. Gábor líra és filozófia párhuzamos sávján halad, innen szemléli és ábrázolja a világot. A lírai alany vagy épp a megszólított személy többnyire magányos, aztán mégis kiderül: „melletted egy másik lény” (Ott állsz nyakig…), de az is lehet, hogy a magányos alaknak van valamiféle kettőződése, például a tükörképe (Láttad már magad?). Néhány példa a folyton jelen levő szembeállításokra: „A hatalom piciny hangya / mely óriás morzsákat cipel” (A hatalom piciny hangya); „Amit kezedbe kapsz: / kőből való szárny / Emel és visszahúz egyszerre” (Amit kezedbe kapsz…); „Senkinek senkije / Mégis mindenkié” (Senkinek senkije…). A költő pontosan látja és szemlélteti, hogy az általunk ismert világ dichotómiákra épül, hogy mindenből kettő van: pozitív – negatív, dühödt – szeretnivaló, hiszen még az egymással marakodó farkasoknak is selymes tapintású, hidegtől óvó a bundája (Gyere üvölts…). A kötetnek címet adó vers pedig arról szól, hogy ha csak egyszer is, picit is meginog a párhuzamosok iránya, a két vonal metszi egymást, és az az élet végét jelentheti (Párhuzamosok balladája). Az ábrázolt kettősségek mögött pedig a költőnek az a fölismerése áll, hogy az élet szemünk előtt pergő képsorai csupán mímelik a haladást, a sebességet, a létezés mindössze „csak bénító totyogás” (Lóvátevők). Az ember a haladástól megbűvölve él, látomásainak, illúzióinak rabja, pedig az élet olyan, mint a kecses hattyú, amelynek fülsértő a hangja (Hattyú…). Gyarmati H. Gábor verselése líra és filozófia egymást metsző vonalában alakul, talán innét van, hogy költészete egyáltalán nem képgazdag, inkább elbeszélő tónusú; formakultúrája az egyszerűséggel írható le; keveset törődik a ritmussal, az ütemezéssel, rímekkel és más poétikai megoldásokkal. Mindössze sokat tud az életről, a sorsutak párhuzamairól, ezeket a fölismeréseit fogalmazza meg kijelentő módban. Egyik alapvető fölismerése, hogy az ember gyakran csak a felszínt látja, és a mélység ismeretéhez nem elegendő a látás képessége, ahhoz már filozófia és beleérző képesség szükséges, miközben a rejtett lényeg a nyelv egyszerűbb eszközeivel is leírható. Gyarmati H. Gábor versei rendre az élet fölismert lényegi vonásait jelenítik meg eszköztelenül, lesimított, egyszerűségében is sokat mondó formában. "www.kello.hu © minden jog fenntartva"