Sajtos Orsi a kötetéhez fűzött vallomásában arról ír, hogy versei sorscsomópontokról, létdilemmákról, misztikus találkozásokról, lelki zarándokutakról szólnak, és ezt az egészet beboltozza „a mindent átfogó és működésben tartó legősibb misztérium”, a szerelem. A mondottakból kiderülhet, hogy költői világának fókuszában ő maga áll, a lírai alkotást teremtő lélek megtestesülése. Ily módon versei úgy is olvashatók, mint a lírai ego jellemvonásainak poétikus megfogalmazásai. Lélekállapota tehát az önmagára tekintő szerelmi érzés: „Én úgy hittem, nem / számít más: csak a / Szerelem” (Metamorfózis), ennek rendelődik alá az egész élet. Ebben az érzéskörben valósítja meg önmagát; számos költeménye az önarckép vonásainak, színeinek, árnyalatainak versbe foglalt kifejezése (SZER-elem; Önmeghaladás, Papírra vetve; Zárójelben). Ám ahogy szól, az nem puszta egocentrizmus, mert szinte minden darabjában a saját mikro- és makrokozmoszában helyezi el magát, rendre tágas horizontot fest maga köré: „Lélekcsíra korunkban, / Távoli Kozmoszunkban, / Fénybölcsőnkben ringatott, / Aki Mindent megalkotott” (Ikerlángok). Lírai önarcképeinek fontos vonását adja a költői hivatás megfogalmazása: „A költő természeténél fogva, / eredendően boldogtalan. / Léte predesztinálva van a / számkivetettségben hajszolt / örömkeresésre”. Sajtós Orsi énközpontú, ám tág határú versuniverzumának hőse, a fogékony lírai ego folyton a kiteljesedés, az öröm, a boldogság elérésének lehetőségét keresi. Visszatérő motívumai között előkelő hely illeti meg a ködöt, az esőt, a hűvös szelet, a számkivetettség érzését; jellemző attitűdje a lélekgazdagító szemlélődés és a mindenen felülkerekedő életvágy, örömre, szépre való fogékonyság. Versformái változatosak, a szabadverstől a haikun át a finoman ritmizált dalformáig ér alakzatainak sora; versnyelve képekben gazdag, olykor szinte a zsúfoltság érzetét kelti: „mint szájon át bevehető ólomgolyó / lepkeszárny málló hímpora / számkivetett illúzió / Plejád kristályok zápora / amforába írt mondatok…” (Illúzió). A költőnő kerüli a bőbeszédűséget, takarékosan bánik a szavakkal, de képalkotása, versnyelve mindenkor erőteljes, expresszív, célba érően találó: „A köd torlaszát kotorta félre kezével, / hangjegyekként pattannak a szitáló tűhegyek / múltba révülő arcán” (Ben Nevis). Sokat elárul a szerző attitűdjéről és kötete tartalmáról, hogy a képanyag a magáról készült artisztikus fotográfiák sorozata. "www.kello.hu © minden jog fenntartva"