Soltész Béla második novelláskötete az első (Inbox; 201614158) után majd egy évtizeddel jelent meg, s az eltelt idő sokat érlelt a szerző stílusán. Humora továbbra is a régi, viszont szociografikus és analitikus látásmódja, valamint összetett ábrázolásmódja a csattanóra kihegyezett anekdotikus történeteket irodalmi minőséggé transzponálja. Már a kötet címe előrevetíti, hogy mi lesz a közös nevezője az egyes szövegeknek: a mélymagyar vagy kismagyar valóság abszurd mindennapjai, novellákba illő helyzetei, melyek mégis ismerős tapasztalatként állnak az olvasók elé. A gördülékeny stílusban megírt történetek egyrészt örök emberi sorskérdéseket boncolgatnak, mint a szeretők viszonya vagy a testvéri kapcsolatok, de Soltész Béla szövegei és azok cselekménye éppen önnön partikularitásukban nyerik el értelmüket. A szereplők nem válnak az adott korosztály vagy közösség reprezentatív figuráivá, még akkor sem, ha egyszerűbb jellemük és gondolkodásuk erre alkalmassá tehetné őket.