"Székely Dezső költészetére nagy szükségünk van, versei a tisztaság, a tisztesség és az igazságosság bíztató példái, hogy ne görbüljön tovább »a világ gyémánttengelye«" - írta róla pályatársa, Benke László. Emberséges gondolatokat tiszta hangon és harmonikus formák között szólaltat meg, és miközben versei a klasszicitás érzetét keltik, aközben a költő olyan ideákat, erkölcsöt, ízlést sugall, amelyek ma már kissé ódivatúnak számítanak, mégis a becsületes élet talpkövei közé tartoznak. Költészete hatásának titka, hogy olyan egyszerűséggel, egyszersmind kifinomult formakultúrával versel, mintha a vers az ember legtermészetesebb megnyilatkozási módja volna. Szülőfalujáról, Bükkaranyosról így ír: "A szélcsend elfekszik a fűben / mint a jóllakott, lusta eb. / Hamvadó párák bársonyába / öltöznek a bükki hegyek" (Este Aranyoson). Az efféle kissé andalító tájvers azonban ritka tünemény Székely Dezső lírájában, mert gondolkodása középpontjában az ember áll, olykor önmaga (Nehéz), olykor családja (Bejegyzések édesanyám imakönyvében), olykor a külhoni magyarság (Ábel egy hargitai állomáson), olykor maga a nagybetűs Ember (Pusztuló tanya). Sokszor emlékezik meg irodalmunk óriásairól, emberi és költői példájukról, Berzsenyiről, Kölcseyről, Móriczról, Krúdyról. Poézisének sajátossága, hogy verseibe folyvást belecsempészi "titkos gondolatait", lelke rejtett zugaiban fogant gondolatait. A maga elmúlásán gondolkodva, egy őszi természeti képbe vonja be Trianon fájdalmát (Őszülő életem); társához szóló vallomásában erkölcsi dilemmákat fogalmaz meg (Otthonom, országom), és sűrűn előfordul, hogy a természeti kép maga is sokat mondó allegóriává növekszik (Kemény tél lesz; Nyári este; Öreg tölgyfa). Verseiben sajátos egységet képez az emelkedett költői elszánás és a világ konkrét valósága, például úgy, ahogyan szerelmi vallomásában ars poeticája is megjelenik: "Nem azt kerestem, ami van: / csak azt, ami távolibb az égnél... / Köszönöm, hogy láthattalak, / mert tűz voltál és nekem égtél" (Katalinnak). A természet meglátott szépségei (Esik a hó; Forrás mellett) és a nemzet sorskérdései (Tud-e magyarul?; Fertőzött égbolt) szövődnek össze tisztán szóló költészetében, ahol a ritmus, a sorvégi összecsengések, a szóválasztás érzékenysége - mind-mind telibe találó képek formáját adják össze, és amelyek azután metaforákká kristályosodnak ki: "Világ teremtése óta / jár velük egy komor nóta / s édenkerti Éva-árnyak / szemgödrünkben éjszakáznak" (Aranyosi Avas alatt). A ritkán szóló költő a kortárs magyar líra ritka jelensége, művében az emelkedett gondolatok és a nemes érzelmek a legtisztább képekben szólalnak meg, és e képekben elválaszthatatlanul együtt van az ember, a természet, a közösségi gondolat, vagyis a szubjektív remény és a nemzet sorsáért érzett aggodalom. Az idei Ünnepi Könyvhét kiadványa. "www.kello.hu © minden jog fenntartva"