A szegedi költő alapvetően kétféle verset ír; az egyik típusban érzékletes képek sokaságával ábrázolja a közelebbi és a távolabbi világot, a másik fajtában önmagáról szól. A közelebbi világ Szeged, a távolabbi Párizs, a dalmát tengerpart vagy az itáliai Velence. Veszelka lenyűgöző bőséggel árasztja evokatív képeit, például a bő termésű őszt ekként érzékíti meg: „Beért a hamvas szilva rég, / arany szőlőkből must csorog, / a kert utolsó szirmain / megkésett méhraj kódorog” (Könnyű levél). Épp ilyen érzékletesen festi meg a mozgalmasságot, az izgalmat, a sejtelmesen kalandost: „Hajnali fél háromra járt. // Puhán, hajlékonyan osont a nyest. // A Zárda utca sötét beugrói között / árnyéktól árnyékig hatolt. // Hangtalan volt és gyors” (A patkány). A szűkebb, tágabb világot ábrázoló versek után a másik típust a lírai önportrék adják. Ám e típus versei nem pszichologizáló, önelemző darabok, nem alanyi beállítású költemények, ugyanis a szerző rendszerint a külvilág egy részletének, egy benyomásnak, egy érzetnek a megjelenítésével vall önmagáról: „Csak néznéd még az éjszakát, / s a hold mögül felröppent nagy, / sötét madár útját követnéd, / míg lehet” (Végül). Akár leíró, akár önmagáról szóló verset ír, a lírai ego pozíciója ugyanaz: ő a szemlélődő, aki moccanatlanul, feszült figyelemmel nézi a világot: „A szemlélődő a hold betege volt, / az éjszakai égen úszó csillaghalmazoké. / A kimondhatatlan szavak betege volt, / a dolgok láthatatlan összefüggéseit / kutatta elszánt akarással” (A szemlélődő). A szemlélődő alakjában összeolvad a várakozó megfigyelő és a művészetet elszántan művelő ember kétféle tulajdonsága. Ez a kettőzött én a kiinduló pontja annak, hogy Veszelka Attila milyen sokféle alakzatban, milyen gazdag poétikai eszköztárral, milyen kidolgozott versbeszéddel szólal meg. Telített metaforák, szinesztéziák, asszociációk, hasonlatok, utalások teszik verseit olyan érzékletessé, amilyen érzékletes lírát kevesen művelnek ma Magyarországon. Egyszer tökéletes impresszionista képeket fest (Sötétedik; Lélegző sötét), aztán az egyetemes kultúra jeles alakjait vagy motívumait idézi meg (Ravel barátom az esőben; Ikrek hava; Térdeplő faun), miközben remek szonettet ír vagy szabad verset, időmértékes vagy ütemes darabot, vagy épp egy hatalmas allegória részleteit dolgozza ki (Csak a messzi járók; A híd). Veszelka Attila költészetét egyik fő motívumához, a színes, mégis borongó őszi tájhoz lehet hasonlítani, amely gyönyörű színeivel elkápráztat, ám az elmúlás melankóliáját sugározza.