Az ismert irodalom- és színháztörténész sajátos módszerrel, utólag készült naplójegyzeteit adja közre. Az 1955 júniusa és 1957 májusa közötti időszakra vonatkozó ritkás emlékeit a korabeli sajtó alapos szemlézésével, utólagos anyaggyűjtéssel egészítette ki, mélyítette el, így készültek az egy-egy naphoz rendelt rövidebb-hosszabb jegyzetek. A szerző a tárgyalt időszakban 13-14 éves kiskamasz volt – nem mellesleg bizonyos tapasztalatszerzési szempontból ez igen érzékeny kor --, aki akkor arról a korról nagyjából annyit tudott, amennyit a nagyszülei mondtak neki, ugyanakkor ebben az időszakban vált rendszeres színház- és mozilátogatóvá. Vagyis a tájékozódás és a tájékozatlanság határmezsgyéjén, de mindenfajta benyomásra, információra, tudásra, kulturális élményre szomjasan tekintett a világra. Hézagos és felületes emlékeit újraélve, egyben a mából visszatekintve rekonstruálja a politikai fordulatokban gazdag ’50-es évek derekát. Annak idején a nagyszüleitől annyit tudott, hogy a kommunisták egymást is gyilkoló gazemberek, a mából visszatekintve azt is tudja, ki miben vétett: fölidézi Darvas József megalkuvásait, Lukács György megfellebbezhetetlen ideológiai és esztétikai ítéleteit, elbeszéli, hogyan állította a párt szolgálatába a költészetét Benjámin László. Ugyanakkor ma sem érti, miért árulta el Kádár János Rajk Lászlót, hogy aztán elárulja Nagy Imrét, miképp lett a „láncos kutya” Titóból jó elvtárs, hogyan kente Rákosi Mátyás a személyi kultusszal kapcsolatos összes bűnét Péter Gáborra, az ÁVH vezetőjére, mígnem neki is menekülnie kellett abba a Szovjetunióba, ahonnét elindult a személyi kultusz bírálata. Nem érti, hogyan történhetett, hogy Rajk László újratemetésén többen fogadkoznak, hogy ilyen „soha többé” nem fordulhat elő, majd néhány hét és hónap múltán ugyanezek sortüzeket rendelnek el. Ugyanilyen egykorú-utókori szinkronban térképezi föl a kor színházi életét és filmes világát, és mindent tud a kor nagy színészeiről (Gábor Miklós, Ruttkai Éva, Ferrari Violetta, Bulla Elma, Páger Antal, Tompa Sándor) és rendezőiről (Keleti Márton, Máriássy Félix, Szendrő József), az emlékezetes előadásokról, miközben a jelen perspektívájából idézi a korabeli politikai és színházi sajtót, a vezércikkeket és kritikákat, az ideológiai ledorongolásokat és elvtelen dicséreteket – és mindezek külső kontrázójaként visszatérően hivatkozik az emigrációban élő Márai Sándor megállapításaira. Az Ünnepi Könyvhétre megjelent utólag írt napló az ’50-es évek közepének hazai kulturális politikájáról, művelődési viszonyairól forrásértékű képet ad. "www.kello.hu © minden jog fenntartva"