Isztambulban, 2004 telén, török nyelven jelent meg az a kis kötet, ami az első világháború végén, nagyjából 1915-17 között lezajlott örmény genocídiumnak állít emléket, melyet - dacára a korabeli fényképfelvételeknek és sajtóbeszámolóknak - a török állam a mai napig tagad, nem ismerve el, hogy szisztematikus népirtást követett volna el a jogelődje. 600 ezer, de egyes történészek szerint akár 1,5 millió örményt mészároltak le ekkor. Fethiye Çetin török ügyvédnő Nagyanyám című, alig kilencvenoldalas könyve az 1915-ös kitelepítést túlélt egyik örmény asszony tabudöntögető memoárja. Heranuş Gadaryan (1905-2000) története egyike azon többezer örmény túlélő történetének, akik a széthullás küszöbén álló Oszmán Birodalom történelme legsötétebb korszakának borzalmait csak az iszlám felvétele révén, muszlim családok örökbefogadott gyermekeiként, új identitással tudták átvészelni. A szerző idős nagyanyja egy nap nem tudja tovább magában tartani a gyermekkorából kísértetként visszajáró emlékeit, s meglepően tárgyilagos nyelven, pusztán a tények közlésére szorítkozva mesélni kezd.