Bárány László csaknem valamennyi novellájában jelen és múlt viszonyát, a mai ember jövőbe tekintésének és múltat feledésének drámáját ábrázolja, vagy épp a gazdag múlttudat előremutató szerepét hangsúlyozza. Úgy véli: „a mindenáron újat hajszoló modernitás szemellenzős futurizmusa mára kétségessé tette, hogy lesz még jövőnk”. A korszerűség bódulata valójában távlattalanná teszi az embert, aki, ha tágítaná élete dimenzióját, csak a múlt felé fordulhat. Ezt teszi az író is, hiszen egy önfeledt örömöket nyújtó görögországi nyaralás jelen idejű történéssora átfordul a múlt föltárásba, a II. világháború krétai eseményeinek fölidézésébe (Görög kávé). A másik, az ókori Hellaszban játszódó történet az athéni-spártai harcok korának színházi világát eleveníti föl, azzal a gondolattal, hogy mind a háború, mind a tragédia életről és halálról szól (A nagy pillanat). A római kori Szentföldön játszódó példázatos történet főhőse Pál apostol, aki itt és ekkor mondja ki élete egyik fontos mondatát: „Ha igazán tudunk örülni a békének, akkor leszáll miránk is” (Istenkísértés). A magyarság korai történetének idején, a pogányság és kereszténység élethalál harcának korában játszódó, drámai hangulatú novella Gellért püspök halálát beszéli el (A szekértoló). A keletre vándorló, történelmi küldetést teljesítő Julianus barát 1237-ben Béla király előtt beszámol, mit tapasztalt Magna Hungaria földjén (Barátok). A döblingi elmegyógyintézetben élő Széchenyi István tépelődéseinek krónikájában a főhős arra gondol, életében sosem volt olyan szabad, mint és most, hiszen magányában, bezártságában szabadon szárnyalnak a gondolatai, megjelenik előtte felesége és történelmi vitapartnere, Kossuth Lajos is (Derengés). A közelebbi magyar múlt kavarodik föl azon a találkozón, ahol összejönnek az 1953-ban szabadult női foglyok, és ahol – mindenki legnagyobb döbbenetére – megjelenik volt fegyőrük is (Hangzavar). Történeti vétetésű, ám személyes hangoltságú az a rövidpróza, amelyben egy frissen nyugdíjazott egyetemi tanár az ókori amfiteátrum romjának kövein üldögélve, a lemenő nap fényében tűnődik múltról, tudományról, tanításról, politikáról, az elmúlásról és kivált az ember méltóságérzetéről (Amfiteátrum). Bárány László 15 novellájában szinte kivétel nélkül a múltat idézi, de a fölvetített korszakoknál és témáknál is érdekesebb megfigyelni a szerző múltszemléletét, amely azt sugallja, hogy a múlt ismerete nélkül nincs emberi önismeret sem; a görög-római-keresztény hagyomány követése nélkül nincs erkölcs, nincs bölcs önmérséklet, amely megfékezheti az emberben bujkáló ösztönöket. Bár a novellák mondandója rendre példázatos, a kötet nem tézisprózák gyűjteménye, hanem a múlt emberformáló erejének tárgyhoz méltóan igényes ábrázolása. "www.kello.hu © minden jog fenntartva"