Vannak költők, akiknek minden művük mintha a teremtett világ egészét, a természet és az ember univerzumát jelenítené meg. Írjanak bármiről, mindig jóval többről van szó, mint a vers szorosan vett tárgyáról. Ahogyan a válogatáskötet előszavában Ködöböcz Gábor mondja: „A nyelvi tradíciókból, kulturális emlékezetből és erős hagyományokból forrásozó, tág horizontú verseskönyv tematikai, hangnembeli gazdagságával, alaki-formai változatosságával lepi meg az olvasót”. Némelyik cikluscím önmagában sugallja e líra végtelen perspektíváját: Határtalan égbolt; Az idő rengetegében; Fények virágzása. Olasz Valéria költői ambíciója láthatóan az, hogy versbe szője a lét egészét, megfogalmazza a hibátlanság, a tökély dicséretét. E teljességvágy szólal meg a lelkében akkor is, ha pusztán kitekint az ablakon (Mindörökké kikelet), ha a Földre gondol (Kék bolygó), ha a tengert nézi (Találkozás a tengerrel), vagy a hazai tájban gyönyörködik (Hazai föld). Tartalmában és versbeszédében is tág ölelésű líra ez, amely mindig többről szól, mint amennyit az inspiráció, a téma sejtet. Így a fák kivágásának látványa a haza arcán látható csúf forradás képét idézi föl a költőben (Forradás); az ősz közeledte a megsemmisülés sejtelmét hívja elő (Ősz-anyámhoz); az elmaradt levél a lélek megrendülését involválja (Levél lányomhoz). Olasz Valéria tematikus motívumok szerint válogatta össze verseit, úgymint az univerzum végtelenségét megéneklőket (Határtalan égbolt), a létezés mámorát ábrázolókat (Áhítat), az idő múlása fölött töprengőket (Az idő rengetegében), az ars poeticaszerű és a költői nyelv dicséretét zengőket (Szökevény szavak), illetve a szerelmi érzést megéneklőket (Hűség). De bármiről ír – kozmikus bukolika formájában -- a mindent betöltő áhítat élménye jelenik meg verseiben, miközben nem bíz mindent a nagy érzelmekre és a nagy szavakra. Nem olcsó hatáskeltés a célja, hanem a jelentős témák méltó formákban való, érzékletes megjelenítése: „Nézd, követnek a csillagok, / a fák is ruhát váltanak, / de mintha mégis ugyanazok / volnának, velem erdőt játszanak” (Vágta). A költőnő az ismert verstémákat képes eredeti fölfogásban és egyéni hangon megjeleníteni, úgy, hogy a költészet által befogható univerzumban pontosan kijelöli a helyét, és hitelesen, autentikusan és választékosan írja le a jelentését, legyen szó egy szál virágról (A tőzike hangja) vagy a nagy érzésről (Ő(sz)t várva). A kötet azt mutatja meg, mire képes a lírai szubjektum, azt jelöli ki, hol van a versteremtő ego teljesítőképességének a határa, vagyis végső soron a kötet arról szól, mekkora perspektívát képes befogni a költő (Hármasének; Léleklajtorján; A festő monológja), mennyi szépséget tud túlzások nélkül, de igényes versnyelven megfogalmazni. "www.kello.hu © minden jog fenntartva"