Az álnéven alkotó kvantumkémikus Purgel Mihály verses könyve nagy ívű koncepcióra épül, amely 14 fejezetben mutatja be mai életünk árnyoldalait, a világot uralni akaró emberi faj felelősségét – illetve a költő idevágó, vívódó gondolatait. Hiszen gondolati líra ez, amely kérdéseket tesz föl, intelmeket sorol, filozofikus gondolatokat oszt meg. Mindjárt a prológusban érzékelteti a feladat nagyságát, a vizsgált kérdéskör bonyolultságát, hiszen azzal kezdi: „A töprengés menekvés a valóságtól”, magát pedig úgy pozicionálja, hogy sokszor csak fájdalomként érzékeli a világról való tudását, pedig a rohamosan szaporodó információk földolgozása megkövetelné az objektív mérlegelést (Momentum). A következő fejezetekben (Kontinuum; Orákulum; Ultimátum; Fátum; Ódium stb.) a világ érzékeléséről szól és a megismerést szolgáló emberi tudat működéséről – ilyen strófákban: „Az ember mint olyan nem él / Csak felel, de nem ad választ / Kérdésre kérdést szül elmés / Gondolattal alátámaszt”. Úgy gondolja, a természet folyamatait megfigyelve lehet legtöbbet megtudni a világról, eközben olyan elméleti kérdések vetődnek föl, mint a lepergő élet és az idő érzékelésének viszonya (Az idő rabja), a véletlen működése (Oktalan folyamat), az ellenpólusok „viselkedése” (Ellenpólus), a haladás és újrakezdés dialektikája (De van). A filozófiai, tudomány- és ismeretelméleti, kultúrantropológiai kérdések fölvetése közben magáról is szól (Napok), aztán hangot vált, és könnyed ritmusban, ügyes rímekkel beszél az élet végső kérdéseiről: „Tiszavirág élet, kérész látomás / Higgadt dicső ének, félénk áldomás / A mában élők, tegnapból jövőt építők / Vád és tan, elégetett elégtétel / Hiány, miben megfogan / Öröklött feltétel” (Magok 1.). A filozofikus versek és vallomások egyvelegét tovább tarkítják az epigrammák, a bordalok, az önelemző és érzelmes darabok, románcok és nyelvi játékok, mintegy a műfaji, formai sokszínűséggel is érzékeltetve a világ teljességének összetettségét. Végül is a szerző a létezés teljességét kívánja megfogalmazni, pontosabban: érzékeltetni, illetve azt, hogy ő miképp viszonyul e teljességhez, miként próbálja kiismerni magát benne. Különösképp az Empíria és teória című fejezetben érhető tetten, hogy a megismerő, értelmező tudat miképp közelít a világ jelenségeihez, e ciklus darabjai ugyanis a megismerés egy lehetséges módszerét is szemléltetik, olyan módon, hogy darabjai három logikai részből épülnek föl (de facto, pro és kontra, utópia – sorrendben). A világ nagy kérdéseire, a létezés alapvető dilemmáira rákérdező, azokat megközelítő művek szerzője néha fricskát mutat az őt követni igyekvő olvasónak: „Köszönöm világ, hogy ily rettenetes vagy / Rút szavaimnak hatalmas teret adsz. / Kielégült költő, ó, én rusnya lélek / Örömöm a bánat; hát semmitől sem félek?!” (Az időt töltő). A nagy lírai világmagyarázatokra kíváncsi, a szokatlan versstruktúráktól vissza nem riadó olvasók figyelmére érdemes könyv Jáchim Legrup alkotása. "www.kello.hu © minden jog fenntartva"