Lukachich Géza 1887-től hivatásos katonatisztként szolgálta a hazáját, amíg tehette, vagyis 1918 októberének utolsó napjáig, amikor a Nemzeti Tanács letartóztatta. Szolgálata utolsó napjaiban a főváros rendjének katonai biztosítása lett volna a feladata, de kinevezése túl kései volt, és a Honvédelmi Minisztérium elhibázott döntései még a kései kármentést is lehetetlenné tették. Az összeomlás utolsó pillanatában nevezték ki a keménységéről híres Lukachichot, akkor, amikor már a karhatalmi századokban is fölbomlott a fegyelem, így eszköz sem maradt a kezében a rend helyreállításához. A kötethez írt előszavában Raffay Ernő megerősíti a szerző állítását, miszerint a Károlyi-kormány destruktív magatartása vezetett Magyarország 1918 őszi összeomlásához, majd a kommunista hatalomátvételhez. Lukachich úgy vélte, Károlyi tehetetlen báb volt a háttérben álló hatalom kezében, ráadásul az ország területi épségének védelmezőjét, a hadsereget bomlasztotta leginkább a destruktív propaganda. A szerző először 1932-ben megjelent emlékiratában szinte napról napra, óráról órára követi az ország összeomlásának folyamatát, voltaképp 1917-től kezdődően, amikor az erőtlen IV. Károly kezéből kicsúszott a Monarchia irányítása. Lukachich az események aprólékos fölidézésével amellett érvelt, hogy a Monarchia nemzeteinek jogos törekvései minden rendteremtési kísérletet felülírtak, és az emberek a bomlasztó demagógiának hittek, nem a saját veszélyérzetüknek. A szerző az ország összeomlásának három fázisát különítette el: a háborús vereséget, az 1918 őszi széthullást, majd a trianoni békediktátumot. Mindezért a legfőbb felelősnek a Károlyi Mihály vezette „defetista csoportot” tartotta, amely bomlasztó erőként az ország legkritikusabb időszakában zilálta szét a honvédelmet. Lukachich Géza altábornagy kizárólag a maga tapasztalatai, személyes emlékei alapján idézte föl 1918 őszének eseményeit, a régi Magyarország végnapjait, mintegy a szemtanú hiteles forrását szolgáltatva az utóbbi években is intenzíven folyó történész-vitákhoz.