Az erdélyi „transzközép” nemzedék támogatásával indult költő második verses kötete a hagyományos kategorizálás szerint magánéleti líra, hiszen szinte kizárólagos témája a férfi és a nő közötti kapcsolat, a szerelem és a testiség. Csakhogy ez olyan téma, amely egyfelől évezredek óta kimeríthetetlen, másfelől manapság is végletesen sokféle közelítésre ad alkalmat, főképp olyan képgazdag költészet esetében, mint amilyen Dimény H. Árpádé. Nála az élet szinte egyjelentésű a párkapcsolattal: „csókjaink elől árnyékba vesző zugokba menekül a valóság. (…) autók mennek el / a ház előtt, egyik a másik után, a szerelem légellenállását / hordozva szerteszét” (Mintha minden). Nála a tenger zúgását csak a nő hallja és érti meg (Beszéljünk tengerül), a társ hangja oszlatja el hónapok óta tartó nyomottságát (Tanulság), a levegőben, a tengeren, az úton csak a kedves alakja jelenti a szépséget, a bájt (A sötét mire gyűl?), és vakon bízik a neki rendeltetett asszonyban (Volt egyszer egy). A világot a társa tölti ki, ő ad értelmet az életnek, az élet minden mozzanatának, az írásnak is. E szerelem-versek némiképp Juhász Ferenc szélesen áradó, képeket egymásra torlasztó líráját idézik, de azok barokkos pompája nélkül. Dimény H. Árpád inkább a belátás attitűdjével, a pontos megjelenítés szándékával ábrázolja érzéseit, gondolatait és képzettársításait: „Nem azért írok neked, mert egyébként / nem mondhatok el neked bármit, ez is / a játék része, neked címzem, hogy ne / vádolhassanak azzal, csak rólad írok. (…) és ha éppen nem írok, akkor nincsenek / évszakok, csak az időjárás változik” (Földre dobott ruhák). A párkapcsolat mindenhatóságát szélesen ömlő, egymásba átúszó, indázó sorokban jeleníti meg, ezek mindegyike a férfi-nő kapcsolatról szól, azt ábrázolja, azt boncolgatja, közelíti meg különböző irányokból. A szerelem, a testiség, az érzelmi viszonyok ezerféle változatát verseli meg. A kötet második és harmadik ciklusának (Csak fekszel, mint Isten bolond eszköze; Én sötét foltom) versei már szélesebbet kanyarítanak a világból – irodalomról, múltról, családról, emberi jellemvonásokról is szólnak e darabok --, ám rendszerint ezek is a szerelem ábrázolására futnak ki: „Írtam két szép sort, és nem voltál benne” – vallja bűnbánóan, aztán visszatér a kedves testéhez: „megint a melled, megint a nyakad, megint a váll” (Megint). Aztán újra és újra elmondja: nincs más a világon, csak ez a kapcsolat (Didergő). Dimény H. Árpád egyforma magabiztossággal műveli a kötetlen és a kötött versformákat, egyaránt kezére áll a szóképek gáttalan ömlesztése és a szabályos ütemezés, a zenei hatás kialakítása. A lényeg ugyanaz marad: a kapcsolatban élő költő megverseli a világot, amely azonban csak e kapcsolat által létezik, onnét értelmeződik, azt szolgálja. Életének és költészetének lényege és értelme a szerelem: „valahol azt olvastam, hogy a párjától elszakított / énekes hattyú addig néz a felkelő napba, amíg / kiég a retinája, majd valami őrült repülésbe kezd” (Ilyen repülés ez). "www.kello.hu © minden jog fenntartva"