Az erdélyi költő és fotóművész a rövidke alakzatok, a miniatűr formák művelője, aki enigmatikus tömörségű verseiben a mindenséget, a mindenség emberi ésszel elsajátítható és lélekkel fölfogható szegmensét szándékozik megragadni. Hitvallással fölérő nyitó versében így ír: „gyógyulok, amikor gyógyítok / szeretnek, mikor szeretek / azzá válok, akit keresek” (Napfény-szentély). Az emberi tudatról és lélekről szóló aforizmái – a szútra a szanszkrit nyelvben aforizmagyűjteményt jelent – szellemes gondolatgazdagsággal, intellektuális izgalmakkal és szokatlan merészséggel nyűgözik le az olvasót. Csaknem minden vers egy-egy bölcselet foglalata: „ha a király nem tud énekelni / a nép sem tud hallgatni -- / ebből tud a zaj megszületni (Zaj); „egy az út, / és az mindig, ott és / akkor a leghelyesebb -- / a lázadás és az önmegtagadás / egymásból fakadó varázs” (Egy az út). Erőteljes gondolatiság, találó képek, hatásosan tömör nyelv, sokszor meghökkentő szókapcsolatok nyűgözik le az olvasót, miközben a szerző gondolatai olykor a legelvontabb témák, éteri motívumok, valamint a köznapi tények között oszcillálnak. De akár a Maros partjáról, akár az embernek az univerzumban elfoglalt helyéről szól, mindig a lényegről vall: az ember életét végül is meghatározó magányról, a bűnről és erényről, a nőszívű férfiakról és a férfilelkű nőkről, mester és tanítvány viszonyáról, a lélek rejtekútjairól, meg arról, hogy a verset megélni érdemes, nem írni. Képes három rövid sorban egyetemes érvényű gondolatokat, fölismeréseket és tapasztalatokat rögzíteni: „törékeny zaj / kőkemény csend / káosz – rend” (Csapda). Sütő Zsolt versvilága egyszerre konkrét és elvont, egyszerre jeleníti meg az erdélyi köznapokat és a naprendszer bolygóstruktúráját; egyszerre lélek közeli és hűvösen objektív; egyszerre tárgyias és artisztikus; egyszerre tapasztalati és filozofikus, de bárhogyan is szól, mindig az emberről beszél: „kint nem vár semmi, / -- ami megszólít mégis, azért jön, / hogy bent legyen valami” (Semmiből valami). A keleti és a nyugati kulturális örökség megannyi motívuma és toposza, a földi és az égi megannyi motívuma, a külső látványok és a belső tartalmak egymásra vonatkoztatása jellemzi ezt a haiku-tömörségű, epigramma-súlyosságú költészetet, amely egészen más, mint a hagyományos líra, inkább képes formába öntött létfilozófiai alapvetések, példázatok, parabolák szútrája a kötet, amelyet a szerző fekete-fehér fotográfiái szemléltetnek és tesznek még elgondolkodtatóbbá. Ahogyan a versek is a konkrét apróságok tárgyszerűsége és az egyetemes gondolatok absztrakciója között oszcillálnak, úgy a képek is a cigarettafüst kanyargását éppúgy megörökítik, mint a Himalája hófödte csúcsát, mintegy az emberi lét lehetséges dimenzióit szemléltetve. "www.kello.hu © minden jog fenntartva"