A szerző úgy kalandozza be a világot, hogy jószerével ki sem mozdul a szobájából, azaz lélekben szárnyal messzi tájak fölött, és ezekről az utazásairól készít versformába öntött „térképeket”. A címadó darab lényegében összefoglalja Szakáczky Edit lelki utazásáról szóló gondolatait, amelyekben többnyire egyszerre van forró nyár és fagyos tél, egyszerre jár a költő utakon és mezőkön, egyszerre néz el a tenger víztükre fölött és a nagy hegyek irányába, hogy aztán a sivatagig jusson. Az út végére test és lélek elfárad ugyan, de a költő mégis azt mondja: megérte. Szakáczky Edit leggyakrabban az ember lehetséges – azaz valódi vagy képzeletbeli -- tartózkodási helyeit írja le (Hold vagyok; Tenger hullámain; A hegy; Az éjjeli napsütés; Csak egy hajó a naplementében). A versek mégsem leíró költemények, hiszen eleve lelki utazásokról szólnak, meg főként a béklyózottság alóli fölszabadulásról, a szabad szárnyalás élményéről, a lélek földi gúzsból való kitöréséről; ahogyan ismeretlen tájakat barangol be a képzelet (A varázsdoboz), ahogyan a zene fölüdíti a lelket (A zenéről), ahogyan a mese elbűvöli a gyermeket (Aprócska mese aprócska manónak), ahogyan a lélek reménnyel biztatja önmagát (Csak egy hajó a naplementében), ahogyan a gyermeki szív elutasítja a kételyt (Csak élni vágyom). A szárnyaló lélek varázslatos útját kívánja versbe szőni, ám versbeszéde – talán a csapongás okán, talán a poétikai ismeretek híján – sokszor nem képes követni a lírai ego röptét. Mintha a lélek határtalan szabadságvágyát a ritmus, a rím, a strófaszerkezet, a verstechnika béklyózná. Például a címadó versben ezt olvassuk: „Válnak előbb utakká, / hogy léted kulcsát kutatván, / majd csillagfény és hold sugara / éjjel utad mutassák”. A gondolat könnyedsége elvész a versbeszéd nehézkessége miatt: „Bent marad, ki fél, vagy tűzben elenyész, / lángok martaléka, ki elhagyja, mi véd. / Kezdet vagy a vég, vég és megint vég, / hosszú, rövid körforgásban végestelen-vég…” (Egy vers). Ha az olvasó követné Szakáczky Editet lelki szárnyalásában, a verssorok döccenői meg-megzavarják. A szerző maga írja: „S ha nem zavar a furcsa zaj, a kuruttyoló békaraj, / ott kitart majd a téglafal, s nem lesz több képzavar” (Tükrök között). "www.kello.hu © minden jog fenntartva"