A fiatal erdélyi költő immár harmadik verses kötete vérbeli lírikus műve, egyben példája annak, hogy a hagyományos kötött formák mennyire alkalmasak a mai mondandó és életérzés kifejezésére. Mindenekelőtt magával, eddigi munkásságával néz szembe: „Minden hát befejezetlen, / magam is vázlat vagyok? / S hogy utánam lesz minden: / valaki félbehagyott?” (Félegész). Fiatal és pályája elején álló költő, mégis fölméri léte időtávlatait (Idő; Mondj valamit); megverseli látomásainak képekké formálását (Sodródás) és felező ütemes versekbe önti a maga létmódját (Ritmus; Aki vagyok). Vannak azután tágabb ölelésű létértelmező versei, ezek rendszerint szabadon áradó, olykor rapszodikusan csapongó, hosszabb gondolati szekvenciák (Az emberről szabadon). Föltűnő, milyen sok verse számvetés jellegű, amely egyrészt szembenézés a kikerülhetetlen véggel (Járatlan út; Gyász), másrészt a jövő firtatása (Magvető; Leállósáv). Számos alkalommal konkrét helyekhez fűződő emlékképekkel indul a vers – a budapesti Duna-part, a prágai Károly-híd, egy pályaudvar --, és oda helyezi, ott láttatja magát, a választ kereső, folyvást mérlegelő, mindenkor összehasonlításokat tevő fiatalembert, aki része ma tágas világnak. Noszlopi Botond tehát rendszerint beáll versei képébe, de a darabok ritkán szólnak róla; inkább azt érzékeltetik, hogy az ember függvénye a két végtelennek, az univerzumnak és az időnek: „Szűkül a csend, tágul a tér / s tágul vele az ember, / Teste parány, de szelleme / óriássá növekedne” (Misztériumjáték). Ez a magát térben és időben meghatározó személyes attitűd olykor tréfára vált, játékos lesz (Mintavers; Létdilemmák; Szűkös sorok). Noszlopi Botond költészete a szerepverssel határozható meg, a költő a világ értelmezésének szándékával lép föl, de magánál messzebbre ritkán jut. Személyesség és távlatosság váltogatják egymást, és minderről közvetlen, szinte barátkozó modorban szól, mint az olvasó jó ismerőse, úgy szólal meg: „Hé te, hó, céda legény! / Hová tartasz, merre? / Meddig űz a vak remény, / s van-e benned lelemény, / hogy kiérjél erre? / Nem bánod meg, légy az én / fogásom reggelre!” (A szelíd kertész). Személyesség és távlatosság, a lírai én helyzetének meghatározása könnyed, ritmusos, játékos, olykor humoros formában történik meg az olvasó előtt, akire a költő úgy tekint, mint a játszótársára. Ennek megfelelően a versekben előforduló logikai műveletek is könnyű derűt árasztanak (Mondj valamit; Valakié). Noszlopi Botond a mai kor személyes gondolatait helyezi tág perspektívába, föltűnő ritmusérzékkel, kedélyes dinamikával, néha-néha tréfálkozva, az olvasót játékra híva. "www.kello.hu © minden jog fenntartva"