A verses kötet ajánlásában Jász Attila azt írja: „A kereszténység nála nem kultúrkör. Ez fontos. Nem metaforikusan használja az ismert történeteket, hanem az élet részesévé teszi.” A teológus végzettségű költőnő könyvének már a címe is utal a szakralitásra, hiszen a Laudes a kora reggeli dicsérő imát jelenti, és épp úgy kell tekinteni költészetére is, mint az Úr dicséretére. Sokszor nem szakrális témájú verseit is átfűti a hit ereje, a transzcendencia sokjelentésű sugalmazása. Egy késő őszi, kora téli táj képében is megjelenik a vándor, aki „röpke fohásza végén keresztet vet” (Kő Krisztus). Álmában Mária vigyázza (Apokalipszis vacsorára), láthatatlan gondolati fonállal összeköti Budakeszit Betlehemmel (Utak Betlehembe), és a csöndet a kolostorok némaságához hasonlítja (Examen). Szülővárosáról, Egerről is úgy ír, hogy a képből katolicizmus jelei, hagyománymotívumai nem maradhatnak el (Egri napok). Csepcsányi Éva lírája mégsem kifejezetten istenes költészet, a témák és motívumok színes sokaságát épp csak árnyalja a szakralitás mindenhol fölbukkanó, sokszor latens jelenléte. Költészetének egyik jellemzője a földrajzi meghatározottság: Egertől Szegeden át a tengerekig vándorol, mindenütt a tájak impresszióit ragadja meg, miközben verstechnikájának alapvető eszköze a képzettársítás, a merész gondolatátvitel, a sok-sok történeti, művelődéstörténeti, teológiai utalás, és ebben a sokszínű világban rendre a hívő ember arca jelenik meg. Csepcsányi Éva verseinek varázsát az adja, hogy úgy ábrázolja a szakralitást, mint a köznapokban megmutatkozó, fölemelő emberi tulajdonságot. Nem hozsannázik, hanem a köznapokban élő keresztény ember arcát festi meg versről versre (Karaván; Embertelen táj; Pilisi remete; Európai tornyok). Lírai világa minimum kétrétegű: ember és hit elválaszthatatlanságáról szól. Amikor a jelen aktualitásaira reflektál – így a 2016. évi berlini karácsonyi vásáron történt kamionos terrortámadásra – akkor is a hitre, a szeretetre apellál és a karácsony fényeivel példálózik (Karácsonyi korzó). Ha az égre emeli a tekintetét, a szentségeket látja: „Lezárt szemhéjak alatt / kiszikkadt égbolt / pedig valahol véghetetlen / Ülnek egy lakomát, valahol / örökkön bor a víz” (Messzi menny). Csepcsányi Éva természeti és emberi világát a hit lényegíti át költészetté, ennek megfelelően versbeszéde is kifinomult, igen sok művelődés- és eszmetörténeti, bibliai utalást hordoz, miközben eleven és képszerű. Képszerű, de kevéssé jelképes, metaforikus; nem elvont, de fölidéző hatású. A valóság látványelemei szinte önmagukban utalnak a transzcendenciára, ugyanis a természet és az ember a maga lényegében hordozza a teremtés csodáját és annak dicséretét: „Már maradok, ki lettem: lámpással egy ember, / ki Liseaux szentjét követi, és a Szeretet előtt földig / hajol” (Fehér lapra bármi). A szentségekkel szaturált köznapi élet lassú, finom fölemelkedését, lírává lényegülését ábrázolja Csepcsányi Éva, aki itt él közöttünk, ugyanazt látja, amit mi, de „annyira nem idevalósi”, hogy versvilága tiszta szakralitásával válik különössé, egyedivé. Nem a túlvilágról gondolkodik, hanem a hittel átitatott evilágot ábrázolja. "www.kello.hu © minden jog fenntartva"