A második világháború pusztításai, valamint a Rákosi-rendszer iparosítási láza azzal járt együtt, hogy Budapest lakossága az ’50-es években ugrásszerűen megnőtt, miközben a lakáshiány korábban nem látott méreteket öltött. A jelen kötet szerzője kettős célt tűzött ki maga elé, amikor a tárgyalt időszak lakásépítészetét kezdte el vizsgálni: egyrészt a korszak, 1958 és 1962 között lezajlott építési hullám előzményeit, politikai, gazdasági, építészeti és szociális hátterét vizsgálja, másrészt az épületeken és azok tervezőin keresztül bemutatja, hogy milyen életmódbeli változáson mentek keresztül az ötvenes és a hatvanas évek magyar városlakói, a funkcionális tér milyen jellemzőkkel bírt, s hogy a tervezők hogyan próbálták az ideális szocialista embert a lakásán keresztül megalkotni. Ez az a korszak, melyet a technológiai fejlődés, de az égető gondok hirtelen orvoslása iránti vágy egyaránt jellemzett, s amely megelőzte a panelkorszakot, az előre legyártott elemekből épült tömbházak hegemóniáját. Bihary Sarolta bemutatja, hogyan csempészték vissza a tervezők a szocialista realizmusba, illetve mellé a modernizmus vívmányait – legyen szó a belső terek felosztásáról vagy a lakóépületek homlokzati beosztásáról, különböző elemeiről.