A német írónő esszékötetének tételmondata: „Életben lenni annyit jelent, mint veszteségeket átélni”. A történelem teli van elveszett, megsemmisített vagy eltűnt dolgokkal, ugyanakkor a legtöbb veszteség nem nyomtalanul tűnik el, valami csekély emlék marad utána. Judith Schalansky tizenkét esszéjében tizenkét emléknyomot elemez, és a fönnmaradt, valamiképp megőrződött mozaikdarabkák alapján próbálja rekonstruálni a hajdani egészet. Fölkutatja a múlt töredékeit, a régészet leleteit, a szájhagyományú vagy írott legendákat, próbálja kitölteni az emlékezet hézagait, fölidézi a fantomfájdalmakat – sokszor szigorú következtetésekkel, sokszor írói fantáziával rekonstruálva a múltat. A kötet előszavában áttekinti az emberi emlékezet működéséről és a múlt föltárásának igyekezetéről vallott nézeteit. Első esszéje a valaha a Csendes-óceánból kiemelkedő Tuanaki sziget emlékét idézi, amely földdarab 1842/43 fordulóján egy tengerrengés következtében a mélybe süllyedt. Később, 1875-ben hivatalosan is törölték a térképekről (Tuanaki). Novellisztikus formában idézi föl a hajdani Római Birodalom népszerű állatviadalait, és ennek kapcsán az 1950-es években kihalt tigrisfaj emlékét (A kaszpi tigris). Föleleveníti a fizikus Otto Guericke (1602-1686) alakját, aki egy jégkorszaki emlős fönnmaradt leletdarabkái segítségével készítette el a világ első rekonstruált állatcsontvázát.