Az 1990-es évek eleje óta publikáló költő a ritkán megszólaló alkotók közé tartozik; a Mélyhűtött dallam (2000) után ez a második kötete. Talán már ebből is sejthető, hogy vajmi keveset ad a versdivatokra; nem akartan modern, hanem természete szerint, éspedig olyan módon, hogy versei egyszerre ragadják meg a pillanatot és fejezik ki az időtlent: „A robbanás csönd lesz. Túl hamar? / De most még aranykor írja zsong, / és ha ezer évig élnénk, kevéske volna. / Hogy árad még a fény! s lényem busong” (Balázs ’98). André András a villanó időben látja meg és ábrázolja az időtlenséget és benne az embert (Hosszú perc; Ahogy kell, minden este; Szökő év; Kétezertizennégy április kilencedik, húsz óra, helyzetjelentés). Ebben az ellentmondásos dimenzióban örökíti meg a helyzeteket, gesztusokat, alakokat, hangulatokat. Gazdagon áradó, sodró lendületű vagy épp jambikus lejtésű sorokban rögzíti a pillanatot, de nem impresszionista módján, hanem értelmező, asszociáló, továbbgondoló ábrázolóként. Egy kert végének látványától rugaszkodik el a mitologikus múltba: „Moha pokolbársonya csillan, grafitláp lidérce. / Érnyék-zöldben ázó tormaernyők, keserű lázban forgó kamillák, / szirének süket éneke” (Napfogyatkozás). A költő verseinek tere a sáros földtől a csillagokig ér, ideje pedig a jelen pillanattól a múlt és jövő beláthatatlan végtelenségéig: „Elakadt pillanat; egy ájult felhő, szökésben lévő angyal” (Napfogyatkozás); „A Glóbusz függ marjult fonálon, / mind jobban nyúlik, s el mégsem szakad” (Kánikula). André nagyon tömör, fajsúlyos képeket sorol, ezekből indítja el asszociációit: „A fal tovább reped, mint ég-vágyó kígyók / kárhozott lelke, a rések fölfele kúsznak” (Ahogy kell, minden este). Ebből a szemléletes képből feslik ki az elvonatkoztatott gondolat, az időtlenre utaló allúzió. Előbb apróságok képe villan föl, de olyan súllyal, amely magában hordja a végtelen dimenzióját, a metafizika távlatosságát: „Apám dudorászva sétált imaházba, / valami már szállva-szállt fejében -- / a lüktető űrből Pál apostol intett… / Ködös szemhatárán túl a fényes éden” (Képzeltem sást és nádat). A szabad versek túlsúlya mellett a kötetben hatásosan vannak jelen a nagyon finoman ritmizált, ereszkedő ritmusú, elégikus hangoltságú alakzatok is, hogy a hagyományos keretekben jelenjenek meg a nagyon is mai gondolatok (Csendélet; Mama meséi; Júliusi alkony, est; Zárójeles vers). André András versei impresszióra emlékeztető pillanatképekből indulnak ki, aztán nagy ívű asszociációk, gyors váltással létrejövő utalások célozzák meg a vers magvát adó gondolatot, ezek sorában sokszor fordul elő ellentmondás, szembesítés. Ebben a gazdagon rétegezett gondolat- és fajsúlyos képi világban jelenik meg a mai ember – olykor a szemérmesen megnyilatkozó lírai szubjektum – lelkisége, gondolkodásmódja, világszemlélete. A költő mindig távlatba állítja, perspektívába helyezi a pillanat emberét, hogy érzékeltethesse kicsinységét vagy éppen nagyságát: „Kedvellek, élet. Ahogy kézről / kézre adsz hangulataidnak. / Lelketlen húr vagyok, / eretnek idegszál -- / ahányféleképpen szólítasz: / úgy sajdulok” (Úgy). "www.kello.hu © minden jog fenntartva"