Kucserka Zsófia az értekezése elején a regényelmélet legalapvetőbb kérdéséből indul ki: mi a regény és mi a műfaj lényegi sajátossága. A 19. századi kritikusok legtöbbje úgy tartotta, hogy a regény legfőbb hivatása a jellemábrázolás, éspedig a minden ízében hiteles jellemrajz formájában, amelynek számos eszközét tartották számon a környezetrajztól a fiziognómia leírásán át a lelki beállítódás megjelenítéséig. A 19. század prózapoétikája rengeteget foglalkozott a karakterek hitelességének kérdésével, a szerző több mint 30 oldalas bevezetőjében e korabeli szempontokat, elméleteket és a későbbi szakirodalom ide vonatkozó megállapításait veszi szemügyre. Ezután öt nagy fejezetben – főképp 19. századi regények, elsősorban Kemény Zsigmond, azután Jókai Mór, Fáy András és Jósika Miklós munkáinak elemzései útján – kimerítően tárgyalja témáját. Az első részben a magyar nyelvű regényelméleteket szemlézi, ezek alapján körvonalazza a 19. század regénykoncepcióit, normáit és ezek érvényesülését. Itt szól arról, hogy Kemény Zsigmond különbséget tett a mindennapi életben megjelenő (azaz kiismerhetetlen) és a kifejezetten regényben megjelenő (vagyis pontosan értelmezhető) jellem között. A második fejezetben tárgyalja a jellem változása ábrázolásának prózapoétikai megoldásait – e rész centrumában Bajza József A román-költésről című elméleti munkája áll. A harmadik részben Kemény Zsigmond politikai jellemrajzainak (A két Wesselényi Miklós; Széchenyi István) sajátosságait írja le – szembesítve a korszak általánosabb antropológiai elveivel, amelyeket ugyancsak Bajza fogalmazott meg. A szerző ezek mellett Kelemenffy László Meghasonlott kedély és Jósika Miklós Akarat és hajlam című munkáit is segítségül hívja. A negyedik fejezetben a jellem fogalmának etikai dimenziójával foglalkozik – Kemény Zsigmond Férj és nő című munkáját analizálva. Kucserka Zsófia e mű példáján mutatja be a hiteles jellemábrázolás akkoriban használt eszközeit. Az utolsó fejezetben Kemény Zsigmond Gyulai Pál című korai regényén szemlélteti, hogyan gondolkodott az író a fiziognómia ábrázolásának kérdéséről, test és jellem viszonyáról, a szereplők egymás közötti megértéséről. A kötetet záró Exkurzusban a Kemény-recepció egyik kérdését vizsgálja: miként vélekedtek a nőolvasók az író 1850-es években, elsősorban nőknek szánt rövidprózáiról, azok nőalakjairól. Itt főként Gyulai Pál vonatkozó kritikai írásait, tovább egy 1903-ban megjelent Kemény Zsigmond-monográfia megállapításait használja föl. A szakirodalom jegyzékével záruló értekezés elsősorban szakemberek, irodalomtörténettel, regényelmélettel foglalkozók figyelmére számít. "www.kello.hu © minden jog fenntartva"