Az úgynevezett Z generációhoz tartozó költőnő első kötete igazán eredeti, egyéni karakterre valló indulást mutat; témaskálája, versbeszéde izgalmasan ironikus, hangja egyszerre friss és fanyar; már-már intim személyessége egyedi színfolt a pályakezdő lírikusoké között. Első pillantásra föltűnik a versek prózára emlékeztető irálya, mintha Vida Kamilla könnyedén mesélne, sztorizna, vagy épp egy hangulatos életképet vázolna föl. Legtöbbször személyes emlékeiből indul ki, de abban mindig megjelenik a szűkebb-tágabb közösség, a család, a baráti kör, az ismerősök sokasága vagy éppen az Európai Unióról szóló aktuális hír. Az emlékek természetesen közeliek, az ezredforduló utáni időket idézik, mint például az ’56-os forradalom ötvenedik évfordulója (Gesztenyetaposók; The Pointer Sisters), a templomi kórusban töltött évek (A mindenki rövidítése), vagy az első érintőképernyős telefon emléke (Palkóavar). Köznapi eseteket idéz föl, egy átlagos fiatal gondolatait, benyomásait közvetíti, miközben a köznapi témák mögül rendre fölsejlik a magyar és a világirodalom, a filmművészet számos ismert alakja, motívuma, műcíme: Erich Kästnertől (Május 35. Rákospalota) Márai Sándorig (Eszter hagyatéka). Az irodalmi motívumok, szellemi és művészeti hagyományok versbe szövése óvja meg attól, hogy közéleti versei efemer, aktuális utalásokban merüljenek ki (Valahol Európában; Megszűnt a József Attila Kör; Móricz Zsigmond). Közéletiség és személyesség, egyén és társadalom, racionális reflexiók és önironikus vallomások váltakoznak a versekben, ahogyan az Isten iránti alázat (A tréner) váltakozik a magabízó öntudat megnyilvánulásaival (Ez a kiadó társadalmi szerepet vállal). Vida Kamilla egyéni és frissen üde hangot képvisel a most jelentkező verselők között; bemutatkozó kötete mindemellett a „köztességek” – prózai és lírai beszédmód határmezsgyéje, közösségi elköteleződés és erős öntudat, köznapi témák és kulturális utalások, véleménymondás és önfeltárás – szép arányait jeleníti meg. Nem akar divatosan meghökkentő lenni, nem akar mindenáron „modern” lenni, nem tolakodóan eredetieskedő – hanem a maga természetes, tehát rokonszenves eredetiségét mutatja föl.