Az immár harmadik kiadásban megjelenő kötet szerzői Babits Mihály szellemét idézik, s az ő „pán-retorikus osztályozásából” – amely az összes tudományt úgy határozza meg, mint a retorika részét – kiindulva állították össze irodalomelméleti kézikönyvüket. Céljuk: egyrészt bebizonyítani, hogy a magyar irodalmi írásbeliség szemléletmódja, illetve módszere a retorikában gyökerezik; másrészt feltárni magának a szónak gazdag jelentését, amely így fontos alappá válhat a különböző alkotások „nagyszerkezetének” elemzésében. Először az élőbeszéd formájú szónoklás szerkezeti felépítését taglalják a klasszikus, ún. „hetes-felosztás” alapján (bevezetés, elbeszélés, kitérés, részletezés, bizonyítás, cáfolás, befejezés). Ezt követi a dispositio, azaz az elrendezés, valamint az elocutio, azaz a kifejezés felvázolása. Külön foglalkoznak a szerzők a fonológiai, szintaktikai és szemantikai alakzatokkal. Az elméleti szakaszokat, illetve részleteket irodalmi példák segítségével közelítik meg. Petőfi és Arany, Csokonai vagy Berzsenyi verselésében, de Eötvös József, Gyulai Pál vagy éppen Kosztolányi Dezső prózájában fedezik fel a klasszikus retorika hagyományait. És az irodalmi példák azt is bizonyítják, hogy – bár a „retorika” nevét a pozitivizmus kora megtagadta és „stilisztikai” néven őrizte meg maradványait – e szemléletmódot és módszert a modern irodalomtudomány rehabilitálta. Indokolt tehát a retorikai szempontú elemzés kiterjesztése 19. század második felében, sőt a 20. században keletkezett irodalmi alkotásokra is (pl. Ady Endre, József Attila, Krúdy Gyula vagy éppen Nádas Péter műveire). A könyv általában a retorika „nemzetek feletti rendszerének” görög-latin terminusait használja. A 15. századtól napjainkig mintegy száz szerző művéből idéz a líra, az epika és a dráma területéről egyaránt. A fontos irodalomelméleti alkotás tanulmányozása főleg diákoknak ajánlható, noha minden irodalomkedvelő érdeklődésére számot tarthat. "www.kello.hu © minden jog fenntartva"