A Pázmány Péter Katolikus Egyetem Régészettudományi Intézetének sorozatában (Studia ad Archaeologiam Pazmaniensia) Kiss P. Attila régész a Kárpát-medencében az időszámításunk szerinti első századokban megtelepedett germán törzsek történetét dolgozta fel régészeti emlékeken keresztül úgy a szakmai, mint a téma iránt érdeklődő nagyközönség számára. A fiatal szerző monográfiájának már a címe is szokatlan, felhívó: Ki hagyná el Asiát, Africát, vagy Itáliát, hogy Germániába menjen? Több mint kétezer évvel ezelőtt a római történelem leghíresebb hadvezére és politikusa, Julius Caesar a kétségbeesett gallok szemüvegén keresztül szemlélte az egyre veszélyesebbé váló új barbár népeket, a germánokat: „azt állították, hogy a germánok hatalmas termetű, hihetetlenül bátor, fegyverforgatásban igen-igen képzett emberek, ők gyakorta találkoznak velük, s még arckifejezésüket, villogó tekintetüket is elviselhetetlennek érzik”. A germán nyelvet beszélő törzsek közül többen feltűntek a Krisztus születését követő évszázadokban a Kárpát-medence vidékein: kvádok, vandálok, gótok és langobárdok. Valamennyi említett törzs hosszabb-rövidebb ideig otthonának tartotta a Duna-Tisza füves pusztaságait, erdeit, és innen indult arra a hosszú vándorútra, melynek végén emlékezetük örökre bevésődött Európa korai történetébe. A közhiedelem úgy tartja – és a népszerű, a népvándorlást kalandfilmekbe csomagoló média erre rá is játszik –, hogy Róma új barbár ellenfelei, akik évszázadokra meghatározták a Birodalom európai politikáját, kérlelhetetlen vademberek voltak, akiknek marcona küllemét szemügyre véve, még a kemény, harcedzett legionáriusok ereiben is megfagyott a vér. Kiss P. Attila kötete a történeti források és a régészeti leletanyag bemutatása révén árnyalja ezt a meglehetősen sztereotip képet, mélyebben hozza felszínre a valóságot a történelemnek erről a kevésbé ismert, közel hatszáz esztendőt felölelő szeletéről.