A Károli Gáspár Református Egyetem dékánja e kötetében két nagy – egymással csak távolról összefüggő – kérdéssel foglalkozik. Az első rész (Kép és jelenlét) dolgozatai a kortárs francia költészetnek a költői képhez való kétféle viszonyulását írja le. Az egyik irányzat gyanakvással, kétséggel tekint rá – erre példa a közvetlen jelenlét költőjeként számon tartott Yves Bennefoy; a másik irányzat meg szinte tobzódik a képekben, mint azt Jean-Michel Maulpoix munkássága jelzi. A szerző foglalkozik még az előző irányzathoz tartozó, mégis külön úton járó magyar származású Lorand Gaspar lírájával is. E kétféle költői módszer tüzetes bemutatásával mutatja ki, miként viszonyul a mai francia költészet a szóképhez, a fogalmi metaforához, annak természetéhez és hatásához. Úgy véli, hogy a szürrealizmus utáni francia lírában, valamint a 20. század második felének színházában alapvető fontossága van az úgynevezett „képi fordulatnak”, a képiség és a közvetlen jelenlét kettősségének, azaz lélek és anyag megjelenítésének. A tanulmányok második tömbje (Színházi jelenlét, kép és kenózis Valére Novarina színházában) arra hívja föl a figyelmet, hogy a színházban még a költészetnél is erőteljesebben merül föl a jelenlét kérdése, hiszen a színpadon látható konkrét világ összekapcsolódik azzal a képzelt világgal, amely a látottak alapján a nézőben alakul ki. A szerző olyan színházi gyakorlatot elemez, amelynek lényege, hogy az emberi képmást, az emberi „bálványt” a színművek szerzői előbb lerombolják, majd megpróbálják újra összerakni, így jár el például Jerzy Grotowski, Tadeusz Kantor, Eugenio Barba és Valére Novarina színháza. E dramaturgiában jelentős szerepe van a teológiából kölcsönzött fogalomnak, a kenózisnak, amely kiüresítést, tagadást jelent. Novarina „szószínházában” a szereplők önkiüresítése nemcsak a dramaturgiában, hanem a rendező színészvezetésében is helyet kap. E fölfogás szerint és végső levezetésében a színházi beszéd Krisztus, a színpadi cselekmény az utolsó vacsora rituáléja – a rendezőnek ezt a metaforát kell színészekre szabva színpadra állítania. Sepsi Enikő kísérletet tesz a kenózis-fogalom színháztudományi alkalmazásának megértésére, olyan nagyhatású gondolkodók ide vonatkozó megállapításait is fölhasználva, mint Kálvin János, Simone Weil, Xavier Tilliette, illetve Hans Urs von Balthasar teológiai esztétikája. Sepsi Enikő két különböző, de egymással kapcsolatban álló kutatási témája – a kortárs francia líra és a költészettel kapcsolatot tartó színjátszás-típus – hatalmas szakirodalmi bázisra építve jelenik meg az olvasó előtt. A kötethez fűzött mellékletben a szerző elemzéseihez ismerni szükséges háttéranyagok kaptak helyet. A kiadvány irodalomelméleti és színháztudományi gyűjtemények darabja. "www.kello.hu © minden jog fenntartva"