Egy fogoly – Friedmann Benjámin – eszmélkedik az Andrássy út 60. valamelyik cellájában. Cionista (a vallásos szárny, a mizrachista képviselője), és azzal a céllal hallgatják majd ki, hogy ügye megerősítse a Rajk-perben a fővádlott cionista kapcsolatainak tézisét. Ugyanott egy ávéhás őrnagy – Benedek György – mereng el azon, hogy vajon kicsoda lehet az a cionista, akinek ügyét hirtelen-váratlan őrá osztották. A gépezet beindul, kihallgatás kihallgatást követ, és az olvasó – meglehetősen lassan – felépíti magában a történetet. De egyelőre nem a történet, nem az „egész” a lényeg, hanem a per, a nagy (az Eötvösénél sokkal nagyobb) per, annak is az a vonala, amely a zsidókra, a cionistákra, az állítólagos imperialista, titóista „ügynökökre” vonatkozik. Az író excellál ennek bemutatásában. A kisrealizmus, a mikroverizmus magasiskoláját mutatja be, lélegzetelállító módon rajzolja meg kihallgatott és kihallgató, a koncepciók és hazugságok áldozata és a koncepciók és hazugságok kiagyalója nagyon is egyenlőtlen párharcát. Tulajdonképpen ez lenne maga a regény, több mint négyszáz oldal tartalma. A vádat persze – tudható a történelemből – végül is eredeti formájában ejtik a legfelső hatóságok. A cionista vádlott néhány évvel megússza, lehet – sőt biztos –, egy következő perre „tartalékolják”. Rajk Lászlóval pedig történik, ami történik. A regény idáig, csaknem a zárlatig önmagában is kitűnő. Történelmi mikroszkóplátlelet, pszichodráma, idegesítően pontos (néha szinte kafkai) ávéhás sztori. És ekkor következik az Epilógus. Nem néhány oldalas beszámoló ez arról, mi történt később a szereplőkkel. Szántó T. Gábor az addig előadott regényt hirtelen nagyobb, hatalmas távlatú perspektívába helyezi. A cionista vádlott fia Izraelben találkozik ’56-ban oda kijutott, eleddig nem is ismert apjával. És a fiú – mit sem tudva az előzményekről – felépíti a maga történetét, a történet szerinte való variációját. Nem egészen ugyanazt, mint amit az olvasó már tud, de persze nem is egészen mást. Mindenesetre olyant, amilyent egy fiú felépíthet, aki utólag kutakodik, aki a nyolcvanas évek demokratikus ellenzékének tagjaival barátkozik magyarországi ösztöndíjas útjain. És a hangsúlyok megváltoznak, minden más fénytörésben látszik. Nincs történelem, sugallja a szerző, csak történetek vannak. De ez nem gátolta (sőt talán segítette) abban, hogy először egy végtelenül aprólékos, másodjára egy levegős, csaknem történetfilozófiai perspektívájú narrációval álljon elő. Kitűnő regény a most második, javított kiadásban megjelenő Keleti pályaudvar, végállomás – minden olvasónak, kivált az értő, valódi irodalomra vágyó olvasóknak melegen ajánlandó mű. "www.kello.hu © minden jog fenntartva"