A felvidéki irodalomtörténész, teológus, költő szabad verseiben föltáruló lírai attitűdjét a mentora, Z. Németh István úgy jellemezte, hogy „mindenki által ismert és megtapasztalt dolgokat, hangulatokat, érzéseket tud újrafogalmazni, lírába emelni”. Például mindenki látott már beázásos, vizes, foltos házfalat, Hajtman Kornél ezt a látványt úgy transzponálja verssé, hogy a vizes fal az marad, ami, mégis egy messzebbre mutató költői hasonlat része lesz (Csere). Általában jellemzi a motívumok, látványelemek, gondolati és érzelmi mozaikdarabok és logikai lépések fölcserélése, abszurd helycseréje: „arcodat ködbe vésem / hogy lássam mikor eltűnsz / és remegve várjam az új hajnalt / retinámba égtek mondataid / ereim elzáródtak / májam helyet cserélt tüdőmmel” (Ilyen). Ellentétek, kibicsaklott kép-párok, helyet cserélt látványok, fonák helyzetek, szürreális fordulatok, lehetetlen oximoronok, visszájukra fordított látomások sorjáznak a kötetben: „süss nekem rózsát”; „érezni tanítottad a hó illatát”; „csendben száll a mauzóleum a dóm felett”; „tested hűvös fém”; „lelkem kifröccsen, hús vagyok”. Ezek az irreális fordulatok, hasonlatok, abszurdba hajló ellentétek nem egyszerűen a költői hatáskeltést szolgálják, hanem átvezetik az eszköztelen tárgyias lírát az absztrakcióig, a metaforateremtésig, az áthallásokig, a megszemélyesítésekig. A kapu fölött üldögélő Puttó beles az alatta elsétáló nők dekoltázsába, hogy a vers gondolati fonala azután eljusson a bűnbánat gondolatáig (Graz). A lírai alany átveszi a gyalogos előtt átsurranó fekete macska szerepét, így küzdi le saját babonásságát (Sors). Mezítelenül tárja ki magát az időnek, hogy képes legyen megkülönböztetni a testet és a lelket (Aktus); vagy kérdés-felelet formájában keresi a maga és párja azonosságtudatát, önérzetét (Benső). Már-már humoros hatású abszurd helyzeteket teremt: művirágoktól tarka rétet és eunuch hangon éneklő gipszangyalokat ír le (Steril), szögesdróttal kísért úton halad egy másik létdimenzióba (GPS), szinte eszelős szómágiával jeleníti meg a létezés biológiáját (Fényenergia). Verseinek egy jelentős vonulatában hitről, a kívánkozó lélekről és Istenről vall (Ima; Megváltás; Isten; Roráté; Katakomba; Szabotázs), ám ezekben is megmarad az abszurd fordulatok, a fonák képek költőjének, például a Krisztus szenvedésének 14 stációját idéző kompozícióban (Via Dolorosa). Hajtman Kornél legtöbbször test és lélek viszonylatában fogalmaz, ennek keretében szól az itteni világról és a túlvilágról, nyers valóságról és légies ábrándról, vágyakozásról és önmegtartóztatásról, tudásról és hitről: „nyelvemre imát tetoválok / 40 napig nem szólalok meg / így dicsérlek szüntelen” (Folyamatosan). Nyers életvalóság és fölemelő imádság dichotómiája emeli Hajtman Kornél költészetét a köznapiság, a tárgyiasság fölé, hogy elérjen a lélek, a hit, az abszolútum szférájáig. A 21. századi istenes költészet egyik izgalmas kísérleteként is tekinthetünk a kötetre. "www.kello.hu © minden jog fenntartva"