Simonfy József melankolikus hangulatú alanyi lírája voltaképpen kizárólag a magányról szól, kétféle értelemben is: a lírai ego magánya leggyakoribb motívuma verseinek, ugyanakkor fölfogásában a vers is magányos, társra, azaz olvasóra vár. A költő mindenekelőtt magával vet számot; azt kérdi, vajon, ha elmúlik ebből a világból, fog-e hiányozni valakinek (felkészültél már). Szinte önkínzó módon azt is kérdezi: jól sáfárkodott-e az életével, elég fogékony volt-e az élet örömeire és szépségeire (reggel óta). Úgy érzi, immár késő a bánat, annyira eljárt fölötte az idő, hogy a lelke leszakadt a testéről, mint túlérett gyümölcs a fáról (mint egy hegedűt). Újra és újra szembesül a magánnyal: "kedvem kormozott / üvegén át nézem / a naplementét hogy / nekem is legyen valakim / örökbe fogadom magam" (a meg sem született). Miközben otthon ül, vagy jár-kel a világban, minden az egyedüllétre emlékezteti: "az asztalon / csontok / velem szemben / vak angyal ül" (az asztalon); "még csak el sem búcsúzott / pár sort se hagyva ment el / teljesen egyedül maradtam / mint egy kihúrolt bél melyet / egy nap halállal töltenek" (föloszlatom). Simonfy József fájdalmas, szomorú, melankolikus életérzése gyakran természeti képekben jelenik meg: egy őszi falevél, felhő, magányos vadgalamb, kődarab, fal vagy épp a halottak napi temető mécsfényei jelképezik elhagyatottságát, amelyet időnként szívszorító egyszerűséggel és mérhetetlen keserűséggel ábrázol: "nemcsak a / négy fala külön / minden egyes tégla / csonttá fagyva" (házam). Minden a magányra és az elmúlásra emlékezteti - ám Simonfy József verseinek világa mégsem végeérhetetlen és egyhangú panaszáradat, mert kidolgozott, konkrétumokban gazdag nyelven szól. Fájdalma nem egysíkú panasz, de plasztikusan, három dimenzióban megrajzolt kép, amely olykor még groteszk túlzásokba is fut: "anélkül hogy / lejegyeztem / most cetlire / írom a kulcs / a lábtörlő / alatt és a / virágcserép / alá teszem" (régebben). Simonfy ugyan a magány poétája, de nem egyhúrú költő, sajátosan egyszerű versbeszéde tömörségével, olykor jelzésszerűségével, karakteres utalásrendszerével kifejező, szóhasználatával pedig fölidéző hatású: "kampó az s nevem kezdőbetűje / ki vagyok akasztva a világba / húsok mészárszék hideg falára" (kampó az s). Nem egyszerűen a magára maradt, hanem a világba kivetett ember magányosságát verseli meg, azt a mindent beborító egyedüliséget, amely már túl van a társra vágyódás ábrándján, amely már metafizikai meghatározó a lelkében: "nem tartozom a könnyen / örvendezők közé nem is tudom / igazán minek örülnék" (szép lesz). A Zilahon élő költő magánytól meghatározott lírája egészen egyedi színfolt a kortárs erdélyi magyar líra szőttesén. "www.kello.hu © minden jog fenntartva"