Nyirő József kegyetlen történelmi események krónikásaként az erdélyi magyarság Trianon utáni kálváriáját festi balladai hangú önéletrajzi regényében. Máig érvényes módon örökíti az utókorra a székelység történelmi megpróbáltatását, a többségi nacionalizmusnak kiszolgáltatott kisebbségi lét megélését. A mű 1930-ban jelent meg, amikorra az I. világháború után kibontakozó szellemi élet már biztos intézményi hátteret is felmutathatott. Ilyen volt az anyaországban is méltán számon tartott Kemény János szerkesztette Helikon és a kolozsvári Erdélyi Helikon körül tömörülő értelmiségi csoport, melyet olyan Nyirőhöz hasonló "sorsvállaló" írók fémjeleznek, mint Áprily Lajos, Reményik Sándor, Tompa László, Kós Károly, Kuncz Aladár, Makkai Sándor és Tamási Áron. Az erdélyi magyar írástudó felelősségét felvállaló szerző főhőse életútjában népe sorsát tükrözteti. A papi szemináriumból a szolgáló segítés küldetésével induló fiatal falusi plébános csalódva egyháza közömbösségében, majd megjárva a világháború poklát, a szerelmet választva találja meg igazi küldetését. Molnárként végzett kétkezi munkájában ismeri fel igazi feladatának lényegét, a népének megmaradását szolgáló szellemi közösség ápolását. Nyirő a novellaműfaj igazi mestere volt. Hosszabb lélegzetű epikai kompozíciói is elbeszélésfüzéreknek tekinthetők, szerkesztésének ez az ösztönös sajátossága az Isten igájában is felfedezhető. A mű születésének körülményeiről, jelentőségéről Pozsgai Zsolt Császár és komédiás című előszavából tudhatunk meg többet. A kötet az iskolai és általános gyűjtőkörű könyvtárak polcain megkezdett sorozatba illeszkedik. "www.kello.hu © minden jog fenntartva"