Könyvünk – amelynek címe a zeneirodalom legismertebb iparosa, a sevillai borbély, Figaro híres belépőjének a szavait parafrazálja – a múltunk kutatói által eddig nem észlelt jelenségre, a különböző mesterségek rendkívül egyenlőtlen térbeli eloszlására mutat rá a 19. század végi történeti Magyarországon. Ehhez fő forrásként egy 1892-ben közreadott iparos- és kereskedőcímtárat használ fel. A szerző a címtár alapján készült foglalkozásstatisztikának egy teljesen újszerű, etnográfusi-antropológusi olvasatára tesz kísérletet, arra keresve választ, hogy az egyes helyeken miért található meg egy adott szakma, másutt pedig miért nincs jelen. A néprajzi szakirodalomban alapigazságnak számít az a kijelentés, miszerint a hagyományos paraszti társadalom alapvetően önellátó volt, a gazdák lehetőleg mindent maguk termeltek meg, illetve készítettek el, iparoshoz vagy kereskedőhöz csak a legszükségesebb esetben fordultak. E tradicionális „ősállapotból” való elmozdulást, a társadalmi munkamegosztás megnövekedett szerepét mutatja, ha egy településen az őstermelőkön kívül egyre több foglalkozás művelői is megtalálják a számításukat. Így tehát egyrészt tetten érhető, hogy Magyarország mely tájain volt még erős az autarkiára törekvés, másrészt a differenciáltabb foglalkozásszerkezet révén feltárul, hogy mely térségek, települések mutatkoztak a modernizációra nyitottabbnak.