Emberi sorsok elevenednek meg Mikola Emese novelláskötetének lapjain. Az írónő realista prózája kérlelhetetlen pontossággal állítja olvasói elé a megfeneklett, zsákutcába jutott emberi életeket. A minuciózus ábrázolás, a félresiklott életek reflektorfénybe állítása révén a szerző meghívja olvasóit, hogy együtt vegyenek részt ebben az irodalmi viviszekcióban. A novellákban elbeszélt sorsok nagyító alá helyezése közben a szerző éles hangon megfogalmazott társadalomkritikája tűnik elő: a szereplők koruk, a korszak és a társadalom reprezentánsai, akik az elidegenedés, a magány, illetve a törzsi alapon nyugvó gondolkodás lélekromboló erejével már képtelenek dacolni, vagy ha mégis megteszik, azzal csak saját végromlásukat siettetik. A harmincas évei derekán járó feleség hamarabb érzi már otthon magát a városon kívül, mint abban a lakásban, melyet férjével és anyjával kell megosztania (Hiányzik egy férfi, meg hiányzik egy nő). A kritikus anya nem átall folyamatosan megjegyzéseket tenni lánya alakjára, a ruhatervezőként dolgozó férj pedig ruhakölteményei próbababájaként tekint csak nejére, tárgyiasítva az önbizalomhiányos nőt. A hétköznapok rettenete, az elfojtott gyilkos indulatok már beették magukat a falak repedéseibe, a nyikorgó padlóba, az indulatvezérelt vagy éppen elfojtott félszavakba.