Ha van tematikus verseskönyv, Bexler Bia első kötete az, hiszen két fejezete a szeretet kialakulásáról, elmélyüléséről (Összemelegedés) és kihunyásáról (Elhidegülés) szól. Alapgondolata, hogy a szeretet nem elvont fogalom, mert annyiféle van, ahány szerető szív, ahány érző lélek. Hagyományos versmintákat követő, hangsúlyos, rímes darabjaiban a vonzalom, a szeretet, a szerelem, az érzelmi melegség megnyilvánulásait ábrázolja, erős szabálykövetéssel, már-már rigorózus formafegyelemmel. Ennek eleven példája klasszikus veretű szonettkoszorúja is (Holdkeringő). Egyszer szimbolistaként szól az érzelem föltámadásáról (Szirombontás), máskor vallomásos hangon az elmélyüléséről (Magamra veszem), emlékezés formájában a komoly egymásra találásról (Második esély) vagy a játszi fantáziálásról (Fantázia). Egyszóval a szeretet beteljesedéséről vall kötet első felében. A második részben az érzelem elvesztésének, széttörésének drámáit érzékelteti: „Két szív kell, / hogy egy kapcsolat létrejöjjön, / de egy is elég, hogy megtörjön” – írja aforisztikus tömörséggel (Szív mínusz szív). E részben is több oldalról mutatja be a vonzalom elmúlta miatt bánatot, azt, mit érez alanya a veszteség miatt. Olykor természeti kép formájában (Minden esőcsepp), máskor a panasz hangján („otthon”), ismét máskor egyértelmű hasonlatok révén (Hullámmal, habbal). E versek sajátja, hogy olykor az érzelmi megnyilvánulások mellett is föl-fölbukkan a darabokban valamilyen epikus szál, realista helyzetrajz vagy életkép (A Nap nagy napja; Tejútrendszer). Ami viszont minden versére igaz: bevált szimbólumokkal, ismert hasonlatokkal, toposzokkal fejezi ki érzéseit (Éber utca sarka; Hópehely). Az emberi kapcsolatok sokféleségéről hagyományos módon szóló versek formai megoldásai gyakran mereven szabálykövetők, szűken keretezik a sokszor áradni akaró mondandót. A szerző mindenáron betartja a szótagszámok, ritmushullámok, rímek formalista előírásait, így keletkeznek erőltetett vagy suta megfogalmazásai, fura szókapcsolatai, versnyelvi botlásai, költőietlen megoldásai: „Áldozatokat hozol érte, / de a sztorinak ha vége, / a valódi áldozat te vagy. Mindened elvitte. / Kivéve téged, / s már a tudat is eléget” (Ő).