Bella István mondta Deák Mór verseiről, hogy azok olyan kenyérből valók, „amit szépségből gyúrtak, szomorúsággal kovászoltak, szenvedéssel kelesztettek, és szenvedély tüzével égettek ki, sütötték meg frissé, fogyaszthatóvá, életté”. Döbrentei Kornél pedig úgy tudja, hogy Deák Mór „genetikai parancsot” kapott az Úristentől, hogy költő legyen, hogy költőként beszéljen népe sorsáról, nehéz köznapjairól és ritka ünnepeiről. A költő most azokat a ’80-as évek elejétől keletkezett verseit válogatta össze, amelyek a magyar nép sorskérdéseivel vetnek számot -- ilyen értelemben a cím máris sokat elárul. A költő tudja, nemcsak a nemzet, hanem az egyén élete is elrendeltetett: „Rossz volt az alom. / Dolgozol, mint a barom, / mégis semmire jutsz. / Ezernyi gond úgy tör be, / már a hátad is görbe, / tenéked ez a juss, / hogy ilyen sokáig bírtad” (Sokáig bírtad). Azután: „megint nem kerülsz sorra / hiába fogy a torta / azt mondják te csak várjál / ha már ideáig vártál” (Te csak várjál). Deák Mór a személyiség világát sok esetben természeti képpel vagy épp állatalakkal ábrázolja (Varjak; Kuvaszsirató; Kitétel), máskor meg szinte rigmus számba menő, mondókás ütemben sírja el bánatát vagy kiáltja ki indulatát (Bokázó). Népéért, hazája sorsáért érzett fájdalma átüt minden során és strófáján, mint a vér az ing vásznán (Ne olvasd el), máskor meg fennhangon átkozza a haza elveszejtőit, a nép elárulóit, a „hontalanítás” bűnöseit (Anyaország; 2004. december 5.; Ahol ti vagytok; Kocsmahon; Ez a házam; Kórlap). Bár legszámosabb verse a rendszerváltozás utáni kortörténelem aktualitásaiból táplálkozik, az olvasó egy pillanatig sem érzi, hogy versformába öntött publicisztikát olvasna. Deák Mór csakugyan par excellence költő, akinek minden megszólalása, minden verse „az, ami közbe jő, Deus ex machina, (…) az Ige” – ahogyan Döbrentei Kornél írja a kötet előszavában. Deák Mór tudása, hogy a gondot és a kínt az érzelmi fölfokozottság lendületével, sodró erejével szólaltatja meg, az indulat lüktetésével átfűtve: „Nagybeteg ember alhatik így, / ahogyan ez az ország alszik. / Akinek már mindene híg, / széklete, vére mindhalálig” (Kórlap). Gyakran a fájdalom és a düh motiválja a költőt, ám a lírai ego szépségvágya és poétikus képessége formálja anyagát valódi verssé: „mindenki mindenkit megöl / ballal ütök / jobbal ijesztek / a reménytelenség keselyűi / nekiláttak már szívemnek” (Beállt közénk). Vagy így: „Ez már kihűlt. / Kotorászok a hamuban Érted, / rajzolok egy szívet” (Ez már kihűlt). Deák Mór fájdalmas, aggodalmas, hazáját féltve szerető verseinek válogatása egyetlen nagy jeremiád a hazáért, egyetlen nagy vallomás a hazának a magyar nép sorsáról, amiben ott hullámzik a végzet, az elrendeltség, a gonoszság és a butaság, a reménytelenség fájdalma és a mégis előtörő, talán csak önszuggesztióval fölgerjesztett remény (A tél előérzete). A költő épp azért siratja hazáját, mert nagyon szereti – ez lehet Deák Mór e kötetbe válogatott verseinek végső tanulsága. Az Ünnepi Könyvhét alkalmából megjelent kötet az eszmék igézetében alkotó költő valódi poézisét testesti meg. "www.kello.hu © minden jog fenntartva"