Borda Réka már a 21. században nőtt föl, és ez a tény valamiféle generációs sajátosságra utal, amiről Pollágh Péter a kis kötet utószavában így ír: „Játékba kerülnek végre a kilencvenesek. Az ifjú vének. A jelen senkijei. A szomorúan szépek”. A posztmodern ígéretének tartja a költőt, akinek erős generációs tudata is van, miközben a jövőt – a saját jövőjét is – bizonytalanul, szorongva kémleli: „Eljátszottunk a gondolattal, lyukas holdaddal, / milyen lehet hiteltelen felnőtté érni”. Aztán újra föltámad benne az öntudat és a becsvágy: „Azt kívántam, váljék igazzá, amit tanítottak: / megismételhetetlen vagyok, / mint egy elszalasztott kozmikus üzenet” (1992). Kiderül, hatalmas ambíciók fűtik: eljutni a Föld izzó belsejéig (Saját régészet), miközben munkál benne a tagadás szelleme: „Jól tette nem szeretni Istent” (La caché). Borda Réka versmondatai halálosan pontosak, korrektek, technikásak, mégsem keltik a bravúroskodás vagy a játékosság benyomását. Keresetlenül ír, magától értetődően alkot, természetes módon rajzol éles képeket: „Érkezik a metró. A széken ülve vársz” (Mimikri); „A teraszon kikönyökölve felfigyelsz egy alakra” (Megalitok); „Úgy horgonyzott a kanül a karodban, / mint egy hadihajó” (Kórlap); „A bőr, ha kiterítjük, éppen olyan szabásminta, / mint a szoknyáé” (Lenin arca). E pontos képek nem önmagukért valók, hanem utalások és jelképek, amelyekbe a világba kivetett, a bizonytalan jövőtől szorongó lírai ego belekapaszkodik. A konkrétumok jelentik számára a fogódzókat. A mindent átitató bizonytalanságra utal a kötet címe is, hiszen a hoax a világhálón terjedő álhíreket, a városi legendákat jelenti. Ahogyan a címadó versben írja: kavicsokból emel katedrálist a hangyáknak, amelyek ezt a semmi kis építményt monumentálisnak látják; madárfiókát itat, hátha életben marad; és esküvőt tartanak az örök boldogság illuzórikus reményében. Borda Réka belső világa a bizonytalanságban, a reményekben és kiábrándulásokban nyilatkozik meg: „Súlyosabb lettél a ránk váró orkánmadár / szárnyainál. Halkan süllyedsz felém” (Variációk üveggolyókra). Lírai szubjektuma arra az űrhajósra emlékeztet, aki elszakadt az űrhajótól, magányosan lebeg a végtelen és sötét űrben, és hol reménykedik a megmenekülésben, hol meg biztosra veszi lassú kínhalálát. Vagy, ahogy írja: „Anyátlan jelenünk apátlan jövőnk héjából bújik elő” (Madármetamorfózis). A költőnő nagyon tisztán látja a világot, de a versei alapján már nem is szeretné ilyen tisztán látni. Hihetetlen érzékenységgel fogja föl a külvilág ingereit, de a látottakat nem avatja belsővé, inkább – megrettenve a látványtól – „kibeszéli” szorongásait, aggodalmait. Olykor széles mederben árasztja szavait, olykor szaggatottan, elcsukló hangon, de mindenkor asszociációkra, utalásokra, áthallásokra bízva mondandóját. "www.kello.hu © minden jog fenntartva"