A fiatal erdélyi költő régebbi és újabb verseinek kötete ugyanazt a lírikust mutatja, akit korábbi kötetei: „Bálint Tamás a dolgok és világunk hiteles és higgadt megfigyelője, ugyanakkor költőként a pontos önismeretet is gyakorolja” – írta róla a kortárs erdélyi irodalom avatott kritikusa, Borcsa János. Bálint Tamás lírája csakugyan két pilléren nyugszik: a valóságábrázolás pontosságán és az önelemzés hitelességén. Rendszerint fölrajzol egy helyzetet vagy leír egy helyszínt, és ezekben helyezi el magát, a lírai szubjektumot. Vagyis a szokásostól eltérő alkotói utat jár be: nem a lírai ego figyeli a valóság kisebb-nagyobb részletét, hanem a valóság egy kitüntetett szegletében helyezi el és láttatja magát (Mindig ugyanaz; A fogadó, miről álmodni szoktam; Az örömlányhoz; Szikra; Irodaházak között). De ezzel nem elégszik meg, hanem a kitüntetett hely meghatározásakor utal a líratörténeti előzményekre, analógiákra is. Például amikor a segesvári vasúti konténerállomáson kényszerűen eltöltött éjszakájáról ír, fölidézi Dsida Jenő Nagycsütörtök című alkotását, amely a hajdani költő várótermi éjszakáját örökítette meg. Számos további versében utal az erdélyi magyar irodalom ismert toposzaira, Tompa László, Karácsony Benő, Kányádi Sándor ikonikussá lett képeire (A kedv csütörtöke; Visszaút a fekete folyón; A kökösi hídon, kettőezer-tizenhétben). Versei nemcsak motívumaikban, de formai megoldásaikban is sokszor emlékeztetnek egykor volt elődökre, ilyen például a Villontól ismerős balladaforma alkalmazása (Az örök mítosza; A hajdan volt vígságról; Mindig ugyanaz). Bálint Tamás könnyű kézzel bánik az egyetemes és az erdélyi magyar lírahagyomány örökségével, a maga verskoncepcióját illeszti a Villontól örökölt formákba, vagy épp a Kányádi Sándortól átvett toposzok közé – de mindig a maga mondandója kifejezésére használva föl ezeket a kereteket és elemeket. Mindebből következik, hogy nem a lírai szubjektum áll a versek előterében, a mű egészét mégis az ő tulajdonságai határozzák meg (Szolgalelkek; A fogadó, miről álmodni szoktam). Érdekes a versek ritmikája; a költő szinte bujtatja, alig-alig fedi föl versei poétikai „megcsináltságát”, közben csaknem túlfinomítja rímei összecsengetését: „Az utcakő a járdaszélen / egyforma forma teljesen, // az emberek, a rajta járók / már mindenfélék vegyesen” (Egyszeregy). Bálint Tamás lírai egója különféle helyeken és helyzetekben, sokszor megörökölt toposzok, metaforák és áthallások között jelenik meg, de sosem tolakodón, inkább szemérmesen takargatva önmagát. Ez a lírai szubjektum a háttérben marad, az arcát elrejtve mégis ő határozza meg a vers üzenetét. "www.kello.hu © minden jog fenntartva"