Sárhelyi Erika negyvenéves korában kezdett verselni, ekkoriban érezte úgy, hogy „alázatban érlelődött” munkáit közreadhatja. Számára a költészet alapvető formája a négysoros strófákból álló, rímes dal; valamiként minden benyomása, érzése, gondolata dallá lesz a kezén: az évszakok és a természet szépsége, a tájak látványa, a szerelem érzése, a testi vágy vagy a szeretett személy közelsége – mind-mind rímet csihol benne. Maga is megvallja: „a versíró idő rímeket érlel” (Versíró idő). Kétségtelen, érzékeny, fogékony lélek, aki a valóság látványai mögött fölfedezi a lényeget is, van képessége a felszín ábrájában a mélységet is érzékeltetni, van tudása az impressziótól a jelképiségig eljutni, csak éppen a mindenáron való rímeltetés erőltetetté teszi mondandója megjelenítését: „Csönd lesz. Halálos. Azt is hallhatom, / ahogy ritmusaink egymásra lelnek. / Majd sebészi pontossággal, atom- / biztosan szíved közepébe metszek” (Diagózis); „A vers néha csak terem, / újabb elmentett fájl a winchesteren” (Vers és minden más). Páros, ölelkező és keresztrímek sokaságával írja le a természet, a táj, a lélek, a gondolat megannyi szépségét, de a meglátás élményét, a fölismerés örömét kényszeresen rímekbe szorítja. És mivel sokszor maga is érzi, hogy a tartalom ábrázolásának szárnyalását a formai kötelmek béklyózzák, sokszor túlzó kifejezésekkel, fellengzős megfogalmazásokkal próbálja helyreállítani tartalom és forma harmóniáját: „Egyszer elmennék a világ végére. / Csak hogy tudjam végre, le tudok-e / ülni a szélére. Megnézném, milyen / onnan a kilátás, s elvész-e a kiáltás” (A világ vége). Viszont, ha hagyja a mondandóját a maga természetes mivoltában megnyilatkozni, kis remeklés születik a tolla alatt (Anyamadár). "www.kello.hu © minden jog fenntartva"