Lírai alany és univerzum, az egyszeri és törékeny lélek meg a végtelen és örök világegyetem kettőssége jelenik meg Ferencz Mónika első kötetének verseiben. Az önmagában való egyéniség és a kollektív megítélés alá eső világmindenség képeinek ütközései vagy éppen egymásba csúszásai adják kötete anyagának feszültségét és poétikai izgalmát. Rendre két világ érzete jelenik meg, szembesül e versekben: „Egy klórszagú ágyban heversz egyedül, / a kicsempézett alagút napsütötte végén” (Jegyzet az elmaradóhoz); „Délről perzselő lávafolyamok, / északról jeges víztömeg árad” (Káprázó űr); „Ami a gyermekkorból megmaradt, / elfér egy gyűszűben” (Gyűszű); „Az első a kikelet, / a második a szúnyoglárvák morajlása” (Planck-idő). A vissza-visszatérő dichotómiák egyetlen nagy gondolati keretben jelennek meg: a földrajzi térben. A költő gyakran pontosan megjelöli versei helyszínét: a budapesti Corvin-negyedet, a szegedi Tisza-partot, Vácot vagy Verőcét, és megjelöli azokat az égtájakat, amelyek versei földrajzi koordinátáit adják. Ezt a szándékát tükrözik a ciklusok címei (Észak; Délkelet; Nyugat; Északnyugat; Dél), és ugyanezt mutatja, hogy a kötet első és utolsó versének címe a térképen való eligazodást segítő didaktikus dalocska két sora (Előttem van észak; Hátam mögött dél). E pontosan megjelölt földrajzi keretek adnak támpontokat a költőnek a végtelen univerzumban való tájékozódáshoz. De Ferencz Mónika nemcsak északot és delet, a tüzet és a vizet szembesíti, hanem a gyermekkort az öregséggel, az életet a halállal: „Mi voltál évekkel a születésed előtt? / Mi leszel évekkel a halálod után? / Egy kolibrifészeknyi űr” (Jegyzet az elmaradóhoz); „Nem számolom, hány év telt el, / de hajamból kikopott a közös étkezések illata” (Délután). Tér és idő olykor egymásnak feszülő viszonyrendszerében jelenik meg a lírai alany, aki már elég idős ahhoz, hogy gyermekkora emlékeit idézgesse, de még fiatalként az idős korról csak körvonalazatlan elképzelései lehetnek. Konkrét emlék és a jövő sejtelme között azonban ott van a mélyen átélt jelen, amelyben oly nehéz eligazodni. Épp az tájékozódást szolgálják az égtájak, a földrajzi hosszúsági és szélességi fokok, a pontos idő- és helymegjelölések, az utcák és terek leírásai: „Három részre felosztható hajnal” (Három hajnal); „Járkálni egy szobában, / ahol három égőből tegnap kettő kiégett” (Ezek maradnak); „A hegygerincen állok / A lábam előtt lesodródó kövek / elkoptatják a térség zajait” (Erdő). Ferencz Mónika lírája az eligazodni akaró lélek szándékairól vall, ezért a tér és az idő nagyon különböző metszéspontjaiban mutatja föl magát, olyan szabad versek sorozatában, amelyek jelképiségét kevéssé a szóképek, inkább a földrajzi fogalmak, térszíni formák, a természeti képződmények alkotják: a tűzhányótól a folyóparton át a buszmegállóig. Ez a lírai ego – miközben a maga helyét jelöli ki – pontos képet ad a világról, talán pontosabbat, mint önmagáról. "www.kello.hu © minden jog fenntartva"