A zeneszerző és műfordító első verses kötete a szerelemről szól, arról az örök témáról, amit mindenki ismerni vél, de mindenki másképp beszél róla. Virágh László is sajátosan beszél róla; költészetén kétféle hatás érezhető: az archaikus hangú népköltészet, valamint az itáliai életérzés, áttételesen a mediterrán, újlatin irodalom. A szerelem érzése és Itália, főként Velence varázsa több művében is összefonódik, egymást erősítve jelenik meg (Édesem!; Epilógus; Utolsó éj Velencében). E műveiben összeszövődik a szerelmi vágy és Velence csodálatos látványa, egymásra vetül a kétféle gyönyörűség, miközben az olvasó szinte naplószerű, útirajzként is olvasható beszámolót kap a zegzugos sikátorokról, a csatornák partjairól, a púpos hátú hidakról, a terecskékről. Vonzalmai látomássá válnak, lelke a város fölé szárnyal: „Függünk felhők felett, / ott alattunk Velence, / messze ködbe veszve” (Felhők felett). Versei másik típusában, az archaizáló, hol a trubadúrlírára, hol a népköltészetre emlékeztető verseiben a szóhasználata is a múlt gáláns hangulatát idézi: „Szívem ünneplő ruhában, / Magam valék vidámságban, / Hogy majd látnám édesem” (Két változat egy témára 1.) Virágh László úgy stilizálja szerelmes vallomásait, hogy azok konkrét emlékeket, de legalább távoli reminiszcenciákat ébresztenek az olvasóban – olykor a népköltészetet idézően (A szerelem; Két fehér hattyúrul), olykor a világirodalom klasszikusaira emlékeztetően (Énekek éneke; Zsuzsánna). Virágh László költészetében a szerelem gyakran csupán vágyakozás, sokszor meg csak ürügy, hogy érzelmektől telített lelke fölszárnyalhasson: Merjük ki kalánval a tengert, / szárny nélkül szálljunk az egekbe, / nekünk most senki nem állhat ellen, / cselekedjünk hát lehetetlent” (Jöjj, Édes!) A költőt a szerelem ösztönzi nagy tettekre, csaknem függetlenül az imádott nő személyiségétől (Mintegy; Telihold). Ő tehát nem az a rajongó típusú, fölhevült lelkű, mámoros tekintetű költő, nála a szerelem maga az életérzés, amely sokkal inkább vágy, mint teljesedés, és amelyben ott van a magányos utazó érzékenysége, Itália csodálata, a lélek élményekkel való folytonos gazdagítása, a népköltészet és a műköltészet (trubadúrlíra) hatása. Számára a szerelmi líra több, mint vallomás a kedvesnek, nála ez az önkifejezés egyik formája, amelyben legalább akkora szerepe van a lírai ego belső tartalmainak, mint az imádott nőnek : „felvillansz minden ezredévben / mint szivárvány vagy mint madárdal / könnyű szellő vagy felhő az égen” (Hiába). Ez a szerelemes költészet inkább szól a költő lelkéről, semmint múzsájáról. Virágh László egyáltalán nem szokványos tartalmú és formájú szerelemi lírát művel, költészete nem csak az imádotthoz címzett vallomások sora, sőt elsősorban nem az, hanem a nagy érzés lelket gazdagító hatásáról tett bizonyság, amely változatos és kifinomult formakultúrában, szabályos ritmikával vagy épp áradó prózaversek alakjában nyilatkozik meg, úgy, hogy az olvasónak a magára ismerés örömét is nyújtja. "www.kello.hu © minden jog fenntartva"