Egy Villonba ojtott Berda József szólal meg e kötetben: a hajléktalan, lump csavargó, akinek az ingyen osztott étel és a szép nők után csorog a nyála, őket kívánja, és velük nem tud betelni. Mintha megörökölte volna a középkori vágánsköltészet szellemi és részben formai hagyományait, és ezeket töltené ki a Berda Józseftől ismerős életérzéssel, pikareszk mondandóval, a testi örömök kultuszával, annak nyers, szókimondó megjelenítését bemutatva. Sajó László könnyű kézzel versel, szinte hányaveti módon szólaltatja meg napjaink mélyvilágának üzenetét, a társadalom, sőt a lét peremére szorult emberek többnyire hetykeséggel leplezett kiszolgáltatottságát. Az első két ciklusban (Kujjon Ferenc hajléktalan költő verseiből; Balladák) beszédes nevű alteregója szól, vagyis a 21. századi Villon mókázik és mérgelődik, sóvárog és viccelődik, alakoskodik és parafrazeál, nem ritkán trágárkodik (Ősz van; Berda József Gyógyszertár). Leggyakrabban a férfiember testi szükségleteit emlegeti: a pénz, az ennivaló, az ital és a nemi élet nyújtotta örömöket, miközben folyton érzi, egyszer csúfos véget ér az élete, és az élvhajhász életút után majd magányosan, mindenkitől elhagyatva, egy kórházi ágyon, kínok között fejezi be földi pályafutását. Megörökíti a karácsonyi ételosztást (A Hazugságról; Ballada az ételosztásról), a hajléktalan életmódot (II. János Pál pápa (volt Köztársaság) téri ballada), a szép nők utáni vágyakozását (Ballada a pesti pinákról; Bugyiballadák; Kujjon éneke szeretőjéhez). Az élet olcsó örömeinek habzsoló élvezete közben is földereng előtte az elkerülhetetlen vég, a halál gondolata (Sírfelirat). A következő három ciklus (Feljegyzések az elfekvőből; Feljegyzések a proszektúráról; Feljegyzések a temetőből) is az élet véges mivoltáról szól, éspedig olyan módon, hogy a költő az olcsó és gyors élvezetekről való kényszerű lemondás drámájaként éli meg az öregséget, a betegséget, az elmúlást. Ám ezt sem annyira keserűséggel, mint inkább pimasz hetykeséggel, morbid humorral és groteszk formában beszéli el: „és a temetőből / lopott virágot osztogatok / keresztelőkön” (Feltámadok!). Vagy: „nem elég a testem a koporsó is rám rohad / mindenkinek aki él A KURVA ANYÁTOKAT!” (Üzenet). Majd, szinte váratlan fordulattal versprózában siratja el Juhász Ferencet, szabálytalan szonettkoszorúval búcsúzik Esterházy Pétertől (Juhász Ferenc sírja; Szonettkoszorú E. P. sírjára). Sajó László verseiben egyedien keverednek a klasszikus lírahagyomány elemei (Villontól Szabó Lőrincen át Berda Józsefig) a maga kiábrándultságával, élvetegségével, telhetetlen vágyakozásaival, de mindig úgy, hogy ösztöneinek kifejezése az egyéniség autonómiájának demonstrálása is egyben. A pogány örömök dicsérete, a pikareszk kalandok sorolása, az alantas vágyak kifejezése meg az olykor éteri elvágyódás és a megigazulás reménye kap hangot e helyenként alpári szóhasználatú versekben. De bármilyen nyers, harsány, triviális ez a megszólalás, mögüle mindig fölsejlik a magányos lélek panasza, a kíntól remegő, didergő élet érzékenysége. "www.kello.hu © minden jog fenntartva"