A kötet címét maga a szerző magyarázza meg, mondván: a kimerült magányos futó egyszerre lát valóst és valóságon túlit, közelit és távolit, egyszerre látja magát kívülről és felülről; a cím tehát az összetett, sejtelmeket, látomásokat is magában foglaló látás (költői) képességére utal. Juhász Attila versei ennek megfelelően az emberi valóságok sokféleségét képezik le, arra utalva, hogy különböző realitások léteznek, legalább annyifélék, ahányan nézik a világot. Más a gyermek és az anyóka valósága (Szárítkozás), az öltözőnél leselkedő fiú és a meglesett lány képének valósága (Hidegseb), a lepel szövedékén áttörő fénynyaláb és a kérges kezek valósága (Hanami), a tenger végtelen és a sejt parányi kiterjedésű valósága (Hívójelek), netán az én és a másik valósága (Ellenfény). A párhuzamosan létező valóságok dichotómiája határozza meg Juhász Attila költészetét. A másik jellegzetessége, hogy egy jellegtelen vagy épp jelentéktelen életmozzanatban, tárgyban, természeti jelenségben, ezek "futóképében" mutassa föl az élet teljességét. Ahogyan régebben Zalán Tibor méltatta a költőt: Juhász Attila szeretni az ellentéteket, ám ez sosem bántó vagy mesterkélt, mert a legvégletesebb pólusokat, oximoronokat is belengi "a költői lélek szitáló párája". Egész versvilágát belengi valami anyagtalan, meghatározhatatlan halmazállapotú, mégis folyton érzékelhető derengés. Az ellentétek fölmutatása és az ellentéteket tompító, elfedő, érzelmileg intenzív látomásosság, sejtelmesség háromszögében helyezkednek el ezek a metafizikai mondandót is hordozó versek. Sűrűn használt eszköze még a kihagyás. De a személyesség és az univerzalitás nem is ábrázolható másként, csak hiátusokkal, nagy ívű asszociációkkal, például ekként: "A Nap még rám figyel. / Holnapra itt az ősz" (A változatlan). Juhász Attila versei tehát a valóság végleteiről, illetve a többféle valóságról szólnak, ám sok esetben békít össze a valóságban kibékíthetetlen pólusokat, és ezek ellentmondásait a maga nézőpontjának sokoldalúságával, a futópillantás összetettségével szublimálja könnyeddé, áttetszővé, sejtelemessé (Szabadrutin; Nem én; Futópillantás; Hosszútávon; Les miserables; Hazavágyók). Versei csakugyan a hosszútávfutó látomásos világképét, már-már deliráló életérzését adják vissza, valahogy úgy, ahogyan Csontváry sajátos látását jellemezte: "Nem látok jól, / a fényt vágyom csupán. / Az elhomályosult sarokhoz / pár együgyű igét / útközben még ráolvasok" (Napút).