A délvidéki költő pályája az 1960-as évek végén indult, és terméséről már számot adott az akkor ötvenéves szerző egy válogatott és új verseket közreadó kötetben (Eleai tanítvány, 1997). 1970 óta tucatnyi önálló verses könyve jelent meg, nem számítva regényeit és szerbül kiadott munkáit. Ilyen hosszú időre visszatekintő és terjedelmes életműből nem könnyű a válogatás, ezt jelzi az a szigor is, ami a Finis szerkezetét, anyagát jellemzi. Például egyáltalán nem került be vers az első kötetéből, a darabok keletkezési idejét, eredeti kötetbeli megjelenésének dátumát tükröző válogatás a második önálló kötet (Karszt, 1974) anyagát idézi először, majd folytatódik a többivel, végezetül a 2004 óta keletkezett újabb darabok szemléjével. A válogatás belső arányai jól tükrözik, hogy Böndör Pál a ’70-es évek, illetve a ’90-es évek elejének anyagait érzi magához legközelebb, azért, mert a Karszt volt az „igazi” pályakezdés dokumentuma, a Tegnap egyszerűbb volt (1993) pedig az életművön belüli paradigmaváltás lenyomata. Ugyanis az 1970-es évek első felében vált véglegessé a költőnek az a szikár és fegyelmezett versbeszéde, amely a kopár mediterrán táj leírásaiban jelenik meg legkarakteresebben, ez időben formálódott ki „minimál-lírája”. Egy időben keleti versformákkal (koan, tanka, haiku) is élt, ugyanakkor a formaképzés másik végleteként megsokasodtak a prózára emlékeztető hosszú versek (Jegyzetfüzet) vagy a parafrázisos elbeszélő költemények (Szilveszter). Ugyancsak ebben az időben kezdett el a magyar és a világirodalom nagy műveinek ihlető hatására költőelődöket megidézni: Berzsenyit és Petőfit, Vajda Jánost és József Attilát, Kafkát, Apollinaire-t vagy Hemingwayt. Később hatással volt rá az Új Symposion folyóirat lírája, és – érdekes módon – a szabad verseket egyre gyakrabban váltották föl a kötött formák, mindinkább jellemzője lett a szabálykövetés, már-már a klasszicizálás: „a lusta szembogár helyett / más ami bennem tágra nyílik / heves szelek ügyes kezek / a port mégis szemem be hintik” (Farkasvakság). Az 1990-es években Böndör Pál a mindennapok átpoetizált részleteit ábrázolja a leíró én előtérbe állítása mellett, és ironikus-groteszk látásmódját megőrizve szigorú formák között (hexameter, szonett, rondó) alkot. Reflexió és formai bravúr, a lírai én önmeghatározása, a helyzetek létfilozófia felé való kinyitása jellemzi a ’90-es évek költészetét, amelybe aztán belehasít a délszláv háború – e vonások alkotják „kései lírájának” súlypontjait. A viszonylag csekélyebb számú új vers ciklusával (De próbálkozni lehet), illetve Harkai Vass Éva utószavával kiegészített válogatás kötet – amely az Ünnepi Könyvhét kiadványa – teljes képet ad a délvidéki magyar költő eddig pályafutásáról, és ilyenként minden nagyobb szépirodalmi gyűjteményben helye van. "www.kello.hu © minden jog fenntartva"