A válogatott verseket tartalmazó kötet szerkesztője, válogatója, fordítója, Kiss Zsuzsánna találóan állapítja meg: „Stănescu költészete a román szocializmus éveinek »lázlapja« volt”, olyan költőé, aki saját korának minden fájdalmas rezdülését kihangosította, világgá kiáltotta, és aki a modern román líra egyik legmesszebbre jutó alkotója volt. Már az ’50-es években meghonosította a látomásosságot, bevonta a költészetbe a filozofikumot és megújította a versbeszédet. Megalkuvásra képtelen, tiszta szellem és egyenes jellem volt, aki már pályakezdésekor túllépte kora eszméit, elveit, normáit, esztétikai szabályait. Pedig pályája elején még hitt a születő jobb világban, gyermeki bizalommal tekintett a jövőbe, miközben fölérezte az ember kozmikus viszonyrendszerét, kijelölte az ember kitüntetett helyét a világegyetemben. Derűlátása csakhamar szétfoszlott, a ’60-as évek második felétől egy emberi középpontját veszített világot jelenített meg, ahol a személyiség folyton válságban van, ahol az idő egyszerűen elsikkad, és a megismerés lehetőségét a teljes bizonytalanság, az ismeretelmélet drámája váltja föl. Utolsó korszakában a hanyatlást, a folyamatos veszteség elszenvedését jelenítette meg; ebben nyilván szerepe volt édesapja halálának, illetve az 1977. évi bukaresti földrengés rengeteg áldozatának is. A kötet teljesség igényű áttekintést ad Stănescu költészetének korszakairól, kezdve az 1955-ben írott – ám csak a rendszerváltozás után publikált – Ars poeticától a halála évében keletkezett Az utolsó eltépett levélig. Az életmű alakulásának időrendjét követő anyag jól szemlélteti, hogy ebben a lírában együtt van a hagyomány-feldolgozás és az újítás, és e kettő valami friss formaművészetben egyesül: „Háborgó lelkem útjára lépett, / járdák sűrűjén jött Isten felém, / csillagok, gyöngyök raja égett / az utcán: nem ismertem fel én” (Újhold régi éneke). Ember és világegyetem kapcsolatát így konkretizálja egy helyzetdalban, hogy aztán a világba kivetett ember rémületét fogalmazza meg (Esti merengés; Életem kivilágosodik), amelyre enyhet talán csak a szerelem ad (A szerelem aranykora; Ifjú oroszlán a szerelem; Fiatalok). Stănescu költői világa szinte valamennyi korszakában a lét köznapi környezetének kellékei, illetve a végtelen űr között pulzál; egyszer a várost írja le, máskor a kozmosz dermesztő végtelenségét érzékelteti, van, amikor egy növény láttán ujjong, máskor a halál tudatában zokog. „Ó barátaim, / nem könny a vers, / de maga a zokogás, / fel nem lelt szemeknek zokogása, / annak szeme-könnye, / akit a szépség kötelez, / annak könnye, aki muszájból boldog” (A vers). A fordító előszavával és Függelékkel kiegészített válogatás a 20. századi modern román líra egyik legnagyobb alakjának munkásságáról ad átfogó képet.