A költőnő e második kötetéhez fűzött vallomásában mondja: „Már sok éve írom le a pillanat alkotta érzéseket. Folyton változik, mindig másmilyen”. E mondatok azt sejtetik, hogy impresszionista látású szerzőről van szó, ami azzal a kiegészítéssel igaz is, hogy a pillanatnyi benyomásokat a végtelen horizontján ábrázolja. Magát „ezen a világon ébredő harmatcseppnek” mondja, majd ezt állítja: „Nem vagyok több, csak egy apró darab, / Mi elvész, ha fény megtörik, / S magával ragad” (Hajnal). A megpillantott látványok, a villanásnyi benyomások rendre valamilyen távlatba helyezve jelennek meg: a csónak a tó tükrén (Rév) a létélmény pillanatait a természet képével érzékelteti (Létezel). Visszatérő motívuma a hajnali derengés, a minden belepő köd, ebben a homályban keres megfogható, megragadható részleteket a lírai ego kutató tekintete (Éjjel kertekben; Valaha). Denke Boglárka valóságszemléletének dialektikája a rész-egész viszonyában, a közelről megfigyelt parányi jel és az univerzum végtelenségének kettősségében ölt lírai alakot: „Egy apró lebegésből a végtelen tavakon, / A semmiből kizuhanó lélekdarabon / Átrohanó mindenség pillanat, / A múlt, a jelen, a jövő végzetes hajnala” (Láthatatlan töredék). A mikro- és makrovilágot a lendületes versnyelv szinte magától kínálkozó, természetes elemeivel köti össze, tudatos ritmizálással és finom rímeltetéssel: „Kaptam egy kulcsot a lelkemhez, / Mely világok közti kapukat nyit. / A sötétségben fáklyaként lobbant, / És a végtelen mélybe tekint” (Lelkem kulcsai). Denke Boglárka végül is a maga egójáról vall, hiszen magán keresztül érzékeli a közeli és messzi világokat; ez a szemléletmód, ez az érzékeny figyelem óvja meg az alanyiság túlhajtásától, az önismétléstől, az egocentrizmus egyhangúságától. Végül is a maga érzékeny lelke – a már említett „harmatcsepp” - is egyetlen kis darab a látható végtelen részletei között. Ilyen szerénységgel, mégis sokszor kitárulkozóan, igényes formafegyelemmel szól egójáról, annak a világban elfoglalt helyéről. "www.kello.hu © minden jog fenntartva"