Bár Horváth Lajos költői indulása a magyar líra egyik nagy korszakára, a ’60-as évek végére esett, és pályakezdését olyan antológiákban való szereplés jellemzi, mint az Első ének (1968) és a Magunk kenyerén (1971), kortársai ismertségétől az övé messze elmarad. Ennek számos oka lehet, köztük bizonnyal „politikai megbízhatatlansága”, állambiztonsági, titkosszolgálati megfigyeltsége. Gondolkodásáról, politikai nézeteiről érzékletesen tájékoztatnak az e kötet mellékletében közölt, az ’50-es években írt zsengéi, amelyekben ilyen strófák olvashatók: „Tudom, ha tűzbe nézek, azt hiszik, hogy / szememben fénye az, mi fellobog / -- pedig belső tűz: október rakta, / szemeim ilyenkor betört ablakok” (Tüzek). E versgyűjtemény hat fejezete tematikus rendben ad áttekintést a költő régebbi és újabb terméséről. Az első részbe (Teremtésünk ideje) kerültek a létezés titkait fürkésző darabok, azok, amelyekben önmagáról, szerelméről vall, olykor a hozzá közel álló ballada műfajában (Ballada Villon mester modorában; A cé osztály balladája), máskor Balassi-strófában (Balassi strófák), leggyakrabban gondolatiságot epikummal és lírával ötvöző szabad versben (Teremtésünk ideje; Ölelkezés). A második részbe soroltattak azok a történelmi ihletésű versek, amelyekben a magyar nemzet és a közép-európai népek drámai mozzanatokkal teli históriájának pillanatait örökíti meg: „Melyik csatában estem el, / ki tudja már, / hol, melyik országban / terített le a halál? / De biztos, hogy a zsarnokságot / akartuk elpusztítani. / Lengyel voltam-e vagy magyar, / horvát, netán albán?” (Tükröződés). Indulatait súlyos képekbe tömöríti: „Forgolódunk az országban, / hol repedezett a kenyér héja, / mint cserepes a forró föld, / vállunkon népdalok hervadt ága” (151. zsoltár). Elsiratja a kuruc (A majtényi síkon) és a világosi fegyverletételt (Világos után), gyakran magát is beállítja a történelmi időbe (Bizonyosság). A harmadik fejezetbe (Hazahozott utak) kerültek a távoli, de mindig történelmi levegőjű helyeket, úti élményeket megverselő darabok (Kolkhisz; Juliánusz; Üzenet Udvarhelyre). A negyedik rész a munkát és a munka örömét megéneklő költemények, a teremtő embert dicsérő versek gyűjteménye: szól a betonozás embert próbáló munkájáról, asztalos édesapja alakjáról, saját nyomdász múltjáról (Betonozás; Egy régi műhelyre; Nyomdám, betű vagy…). Az ötödik rész (Lobogó piros gyertyák) a népek lázadásait, a nemzetek forradalmait megjelenítő versek csokra, amelyek a pesti március 15-től a spanyol polgárháborún át az ezredfordulóig követi nyomon a lázadó ember indulatának történelmi változatait (Március 15.; Spanyolos; Helyzet 2000-ben). Az utolsó fejezet (Istenes versek) darabjaiban a maga hitét és kételyeit vallja meg, de rendre a nemzeti közösség és a történelmi múlt kontextusába állítva személyes érzéseit (Keserű pohár; Állandó szél; Várakozás). Horváth József nagyon karakteres motívumrendszert – amelyben fő szerepe a fehér színnek van --, fajsúlyos képeket fölvonultató, széles érzelmi skálát megjelenítő, hol indulatos, hol melankolikus, hol formakövető, hol formáknak fittyet hányó költészete egyfelől őrzi indulásának, a ’60-as éveknek a modernségre törekvő, azóta is autentikus stílusjegyeit, másfelől őrzi a költő ősi hivatását: a közösségi érvényű igazság kimondásának eltökéltségét. "www.kello.hu © minden jog fenntartva"